Ahhoz képest, hogy ez az első kötete az idén 32 éves Harag Anitának, írásai meglehetősen érett látásmódról tanúskodnak. Tizenhárom novellát kapunk, a legrövidebb hat-oldalas, a leghosszabb tizenhat. Nem nagy terjedelmi különbségek ezek, ahhoz viszont elegendőek, hogy érezzük, nem beszéli-e túl egyiket, vagy marad-e hiányérzetünk a másik után. Szerencsére ilyesmiről nincs szó, a szerző nagyon ügyesen sűrít és bont ki mindenhol. Megragadva az egész gyerekkort egy elkapott pillanatban, vagy épp hosszasan kifejtve egy délutáni sétát, tökéletesen átélhetővé téve a szereplők közti, többnyire (el)hallgatásokra épülő viszonyt.
Harag Anita novelláinak nagy erénye, hogy még a felfokozott pillanatokat, a nagy összezördüléseket is képes kellő távolságtartással, csendes megfigyelőként közvetíteni. Mint a Huszonöt méterben is olvassuk a szülőkről: „úgy veszekednek, hogy nem veszekednek”. Mi pedig nemcsak itt, de több más szövegben is a gyerek nézőpontjából látjuk a dolgokat, tehát mintha a jótékony nappaliajtó mindig elválasztana minket az indulatosabb pillanatoktól. De nemcsak azoktól, hanem általában is a többi családtagtól, a már csak emlékeinkben élő apától vagy friss szerelmünktől.
Legyen szó énelbeszélésről vagy egyes szám harmadik személyű történetmesélésről, a novella hőse rendre magában rágódik, visszaemlékezik vagy csak némán bosszankodik. Tudja rég, kitől mire számíthat, és annak megfelelően viszonyul hozzájuk, kerülve a felesleges köröket. Emiatt is érezzük sokszor olyan szenvtelennek ezeket az írásokat. Mintha a családtagok már rég beárazták volna a másikat, épp olyan leosztott szerepek vannak, ahogy mindenkinek megvan a maga helye az ebédlőasztalnál vagy a szobában ülve. A határokat pedig a halál után még inkább őrizné az ember: „Két hete műanyag tányérokat hoztunk, ne kelljen István repedezett porcelánjait használni. Nem akarok azokból a tányérokból enni, azokból a poharakból inni, amikből ő evett és ivott.” A Székesfehérvártól nyugatra című novella elbeszélője éppúgy Istvánnak nevezi az apját, ahogy az Ásványvízé Magdának a nagyanyját. Utóbbi esetben ott munkál a konkrét ellenszenv, előbbiben „csak” a le-mondó idegenség, mégis ugyanúgy áthidal-hatatlannak érezzük a szakadékokat.
Mint a nyelvi különbséget a Magyarul című szövegben, ahol a külföldről érkezett lány marad magára a munkahelyen, szemben a magyar kollégáival. És végül ebédelni is inkább később megy a konyhába, ne kelljen kínosan éreznie magát, vajon nem épp őt beszélik-e ki, amikor angolról épp magyarra váltanak. „Ha ő is ott lenne, először senki nem emlékezne, hogy mondják angolul a gyomorrontást. Keresnék a szavakat, magyarul kérdeznék egymástól, hogy van angolul, ő tudná, miről van szó, elárulná.” Lenyűgöző, ahogy egy-egy ilyen apró részletből összeáll az egész, és egyszerre érezzük a szereplő magányát, mégis a többiek közösségét, összetartását ugyanúgy. Ígéretes nyitány ez a kötet, érdemes lesz figyelni Harag Anita írásaira a továbbiakban is.
Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb Magvető, 2019. 2999 Ft
Ennek a cikknek a nyomatott változata a Magyar Hang 2020/34. számában jelenik meg, augusztus 21-én.
