Ha egy könyv borítóját úgy tervezik meg, hogy azon legnagyobb betűvel annak a híres embernek a neve legyen olvasható, aki nem írta a könyvet, akkor az embernek előítéletei támadnak a tartalmat illetően. Ezek az előítéletek azonban nem mindig igazolódnak be. A Stephen Hawking – Emlékeim barátságról és fizikáról című könyv fedlapján a híres fizikus neve a legfeltűnőbb, az óvatlan szemlélő könnyen azt hiheti, hogy Hawking új könyvéről van szó (bár már sajnos meghalt). A valódi szerző, Leonard Mlodinow neve szinte beleolvad a háttérbe.
Pedig ezt nem érdemli meg, hiszen ő is elméleti fizikus, évtizedeken keresztül dolgozott Hawkinggal, közös könyvet is írt vele. De ami most sokkal fontosabb, talán megírta a legmeghökkentőbb és minden bizonnyal legőszintébb Hawking-visszaemlékezést. Mlodinow-val nem véletlenül működött együtt hosszú időn keresztül a híresebb fizikus, ugyanis igazán élvezetesen ír. Különös érzéke van ahhoz, hogy még egy ilyen, szinte idollá emelt témáról is, mint a világ Einstein után leghíresebb fizikusa, pátoszmentesen, mégis megértően, sőt szimpatizálva írjon, miközben rosszabbik oldalát sem hallgatja el.
A könyvben nem teng túl a fizika, mert azt már millióan megírták, és úgysem értené senki. A híres anekdota szerint Hawkingnak voltak előre bekészített válaszai a beszédszintetizátorába. Ugyanis a motorosneuron-betegség miatt már fiatalon elveszítette beszédkészségét, teljes bénultsága mellett, így csak arcizmainak és ujjainak apró mozdulataival tudott gépelni, ami nagyon időigényes volt. A leggyakrabban használt konzervválaszt akkor sütötte el, amikor mindenki azzal jött, hogy mennyire szereti Az idő rövid története című könyvét. Erre csak ennyit válaszolt: „Köszönöm. Olvasta?”
Mlodinow könyvének az a különlegessége, hogy nem tesz úgy, mintha akárcsak a kozmológia és az elméleti fizika felszínét is értelmesen karcolgatni lehetne egy laikusoknak szóló könyvben. Amit viszont nagyon jól bemutat, az a Hawking mindennapi életét jelentő küzdelem. A fizikus 55 évet élt az után, hogy a teljes mozgató-idegrendszer bénulásával járó betegséget diagnosztizálták nála, miközben az átlagos életkilátások a múlt század közepén az öt évet sem érték el. Ez egyedül nem sikerülhetett volna, így élete vége felé már ápolók egész csapata gondoskodott ellátásáról (és életben tartásáról).
Az éjszakás ápolók néha bevallották, hogy a műszak végén az számukra a győzelem, ha Hawking még életben van. Eközben azonban a fizikus agya tökéletesen üzemelt, és ez teszi igazán tragikussá ezt a betegséget, amely örökkévaló bezártságra ítéli áldozatát. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Hawking kizárólag a fizikának élt volna. Amikor a szerző egyszer azt találta neki mondani, hogy még szerencse, hogy Hawking élete a fizikáról szól, ő azt válaszolta neki, hogy badarság, hiszen az életben a szerelem a legfontosabb.
Hawking szerelmi élete viharos volt. Első feleségét az egyik ápolónője kedvéért hagyta el, aki a vádak szerint később ütötte is a magatehetetlen embert. Ezt ugyanakkor Hawking is tagadta, és a nyomozás sem talált rá bizonyítékot. Egy idő után aztán az ápolónak is mennie kellett, és jött egy új ápoló, akinek meg is kérte a kezét, de a nő családja nagyon ellene volt a kapcsolatnak.
Mlodinow a legkellemetlenebb részletekről illedelmesen hallgat, de nem állíthatjuk, hogy szentté avatja barátját és munkatársát. Hawking együttműködésüket megnehezítő rigolyáit igen részletesen bemutatja, amelyeket az idő az elviselhetetlenségről inkább humoros anekdotákká változtatta át. És ez rendjén van is így.
Leonard Mlodinow: Stephen Hawking – Emlékeim barátságról és fizikáról. Ford.: Both Előd. Akkord Kiadó, 2020. 3990 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/10. számában jelent meg március 5-én.
