Kukorelly Endre Ház, háború, halott című új regényében (ismét) az emlékezésről ír. A gyerekkorról ír, a fociról ír, a háborúról ír, a nőkről ír, a Balatonban álló tehenekről ír, a házról ír, Budapestről ír, Szentistvántelepről ír, az anyjáról ír, a kotnyeles szomszédról ír, a zsidókról ír, a katolikusokról ír, a kommunistákról ír, a halottakról ír, a szexről ír, önmagáról ír – de minden, amit ír, az emlékezésről szól, az emlékezésre kérdez rá és az emlékekkel birkózik. És nem a válasz érdekli, pontosabban, nem ad választ a kérdéseire, nem rágja a szánkba a megoldást, nem avat be, nem világosít fel, nem magyaráz, pusztán csak dokumentálja az emlékezés folyamatát. Töredékes, ellentmondásokkal teli, önmagukkal feleselő, cáfolatokba bonyolódó, vissza-visszatérő, újrakezdő, átíró és meghazudtoló részletek sorakoznak egymás mellett anélkül, hogy bármiféle hierarchia-értékrendet jelölne ki: a hosszabb-rövidebb bejegyzések mellérendelő viszonyban állnak. Egy élet töredékei, amelyek összeállítva egyszerre többek és kevesebbek az életnél. Akárcsak az emlékeink.
A kötet a címben szereplő fogalmak szerint három nagy egységre bomlik: ház, háború, halott. Nem szigorú tematikai meghatározásokkal találkozunk persze, sokkal inkább bizonytalan középpontokkal, mint az örvény folyamatosan elmozduló szeme: megragadhatatlan és bármikor a mélybe ránthat. Mindhárom címrészlet konkrét helyhez, eseményhez és személyhez (is) köthető, de ezt az egyértelmű kapcsolatot azonnal (újra és újra) el is oldozza az elbeszélő. Aki önmagát a korábbi – a Kukorelly-regényekben ismert – (K) néven emlegeti. Vagyis egy zárójelbe tett kezdőbetű jelöli a centrumot, amely mintegy mellékesen alakítja a történéseket. Nem is alakítja, felidézi, és a felidézésben újrateremti. Mert az emlékezés alkotás.
Aki olvasta Kukorelly Endre TündérVölgy és Cé cé cé pé című regényét, azt nem lepi meg az önéletrajz darabokra tört, majd a szabálytalan alakú mozaikokból véletlenszerűen összeillesztett elbeszélése. Ahogy a valóságban elrejtett fikció, illetve a fikcióról megszülető valóság játéka sem lesz ismeretlen a (K)-ban járatos olvasó számára. És persze a műfaji sokszínűség sem: a memoárba rejtett kordokumentum és a fejlődésregénybe csomagolt posztmodern (ön)paródia. A Ház, háború, halott legalább annyit mond (kérdez) a központinak (K) látszó alakról, mint a korról, amelyben mozog, és a korról, amelyben felmenői mozogtak. Az első világégés előestéje a rendszerváltás ígéretével, a két háború közötti Magyarország úri világa a létező szocializmus kevésbé úri mindennapjaival, a második világháború pusztítása pedig a koronavírus-járvány klausztrofóbiájával keveredik: a síkok egymásba csúsznak, és a történelmi idő poétikus térré alakul. Kiterjedése lesz, és hol megmerevedik, hol ismét mozgásba lendül. És (akkor) a próza költészetté lényegül át.
Kukorelly Endre élőbeszédből épített poétikus nyelve természetes ügyességgel játszik a regiszterekkel. Úgy csúszik át a trágárságból az éteri tisztaságba (majd vissza), hogy szinte észre sem vesszük az átmenetet. Ezek persze csak a szélső értékek, a szöveg pedig sokkal tisztelettudóbb annál, semhogy öncélúan tobzódjon az extremitásban. (K) múltidézése a hagyománytisztelet jegyében kérdez rá az emlékezés mikéntjére, máshogy aligha lehetne hiteles a feltárás.
„Meghalt a nagyapja, meg kellett nézni. Muszáj megnézniük, kötelező megnéznie a nagyapját. Lonci, (K) nagynénje odavezeti a halott ágyához (K)-t meg a húgát, és megmutatja nekik. Ilyenek a halottak. Sárgásak. Na. Látod? Mind ilyenek lesznek. Te is, te is, én is. Megfogja az apja nagylábujját, megemeli, tartja, visszaejti. Ez, mondja. A halál. Puffant a láb a matracon.” Mégsem ez a halál, mert az emlékezés teremtése visszafordítja az elmúlást, mintha hátramenetbe kapcsolna az idő, a létezés. Visszacsinálni mégsem lehet, a halott meghal, és a regényben sokan meghalnak, de az elbeszélésben ők is, mindannyian élővé lesznek: a halottak élete a lét és nemlét határán. Pont ott, ahol az emlékeink mozognak.
Kukorelly Endre: Ház, háború, halott. Kalligram Kiadó, 2024. 3990 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/24. számában jelent meg június 14-én.
