Vajon mi kell ahhoz, hogy végre történjen valami? Tudom, sokan fölkapják a fejüket erre a kérdésre, főleg azok, akik jártasak a közéletben: talán nem elég nekem, ami történik? És elkezdik fölemlegetni az események sorozatát, a meglepetéseket – meg azt is hozzáteszik, hogy egyébként is nyár van, ne akarjak én semmiféle történést, majd annak is eljön az ideje. De én másra gondolok.
Az alatt, hogy történik valami, olyasmit értek, ami megmozdít egy egész országot. Ami nem elszigetelten zajlik, vagy esetleg csak nagyobb a füstje, mint a lángja, nem. Olyasmiről beszélek, amiről nem kizárólag azok értesülnek, akik rendszeres hírfogyasztók, hanem mindenki, a fővárostól a falvakon keresztül egészen a tanyákig. Furcsa helyzet ez manapság: olyan mértékben zúdulnak ránk az információk – és ezen belül természetesen a napi hírek is –, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik ebben az zűrzavarban, és ez sajnos a kevéssé olvasott embereket inkább elijeszti, mint hogy inspirálná; majdnem hogy azt mondhatjuk, falra hányt borsó. (Közbevetett megjegyzésként Ablonczy Balázs történészt idézném: „Érdekes információelméleti paradoxon, hogy a helyes tudás mennyisége csökkent az ismeretelsajátítás lehetőségének a bővülésével.”) Szóval, akkor mi is van?
Ismerőseim gyakran emlegetik az ‘56-os forradalmat, mondván, lassan olyan helyzet alakul ki a társadalom pszichéjében, olyan légkör sűrűsödik körülöttünk, mint az október 23-a előtti napokban. Amikor történt, ami történt, ismerjük az eseményeket, és hogy mindössze két hét múltán miként végződött, azt most inkább hagyjuk! Mindenesetre az elvi győzelem a miénk volt, erkölcsileg mi dicsőültünk meg, csakhogy a boltban nem erre adják a kenyeret meg a fölvágottat… Nos, azt kell mondjam, nagyot tévednek, akik a jelen helyzetet az ’56 előttivel próbálják összehasonlítani. Gondoljunk bele – már aki tud, mert konkrét élménye ezzel kapcsolatban már egyre kevesebbeknek van –, hogy miféle tömegkommunikáció volt akkortájt: még rádió is nagyon ritkán. (Gyerekkoromból én a kisbíróra is emlékszem, ahogy dobolás után elővet egy papírlapot: „Közhírré tétetik…”) Újságot lehetett ugyan venni, de inkább nem részletezem, miféle újságok voltak azok miféle híradásokkal. És mégis: objektív tájékoztatás híján is futótűzként terjedtek a hírek, szájról szájra jártak az elsősorban Budapesten történtekről szóló információk. Rövid ideig a rádióból is lehetett tájékozódni a forradalmi eseményekről – már akinek volt rádiója.
Igen, ilyesmire gondoltam, amikor azt kérdeztem, mikor történik már valami. Nem, nem a véres megtorlásra, isten őrizz! Arra, ami mindenkit egy irányba mozdít, összefogásra késztet, közös akaratra. És valamire szeretnék még kitérni: az a legnagyobb különbség az akkori és a mostani helyzet között, hogy akkor mindenki egy irányba nézett, egyet akart: lerázni magunkról a szovjet igát. Természetesen elképzelhető, ha ez sikerül, akkor ugyancsak előjöttek volna a problémák, hogy most akkor hogyan és merre tovább, és főleg: kivel/kikkel? Előadódhatott volna az a helyzet, a széthúzás, ami most mindenre rányomja a bélyegét – de mindez csak fikció, ezzel akkor már nem kellett szembesülni, mert „még idejében” jöttek a szovjet tankok. Az viszont sajnos nem fikció, hogy manapság esélyünk sincs olyan összefogásra, ami akkor volt. Ezerfelé húz a nép, és ez így a regnáló hatalomnak tökéletesen megfelel. Divide et impera! – több ezer éve működik.
Hogy az emberek nagy részének mégis kezd nagyon elege lenni, azt a Tisza Párt váratlan és meglepő mértékű sikere bizonyítja. Ez lenne a mi forradalmunk? A 21. század magyar forradalma? A semmiből pillanatok alatt 30 százalék fölé emelkedő párt, ami még nincs is? Jó, tudom, a jelek szerint a munka teljes gőzzel folyik, és mindenki, aki hinni akar végre „valami másban”, akinek elege van az eddigiekből, az nagy valószínűséggel oda fog szavazni – mint ahogy tette ezt június 9-én.
És ennyi elég is? Ettől meg fog változni a mentalitásunk? Szebbek és okosabbak leszünk? Takarékosabbak, előrelátóbbak, megértőbbek és toleránsabbak? Varázsütésre nem fogjuk eldobálni a szemetet az utcán, és nem égetjük fölöslegesen a villanyt? Kiemeljük végre a seggünket az autóból, és nem csak a pedálok nyomkodására használjuk a lábunkat? Egy pohár hideg vízért nem folyatunk el egy vödörnyit, és nem dobáljuk a szemétbe a drága pénzen megvásárolt élelmiszert? (A hazai háztartások éves szinten 230 ezer tonna[!] élelmiszert pazarolnak el, ami 430 ezer ember egyévnyi étkezését teszi ki napi három bőséges adaggal számolva.) Nem hiszek abban, hogy ha a kirakatot szépen rendbe rakjuk, kivilágítjuk, és egymás vállát veregetve, büszkén mutogatjuk mindenkinek, akkor már minden rendben lesz. Valami egészen más kell, valami mélyről jövő, személyes és spontán változás, amire mindnyájunknak igénye lenne(?) – mert ha nem, marad minden úgy, ahogy annak idején a zseniális költőnk, a vátesz Ady Endre megírta:
„Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szivét kobozzák
S ha nehányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.”
Az oldalon megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
