Gyorsan végigszaladhatunk Zsebők Csaba legutóbbi verseskötetén. Az előszóban Halmy György rendező is kifejti, hogy megkapta a verseket, először gyorsan át is olvasta azokat. Ritka, hogy egy kötet ajánlója ilyen szigorúan nyisson: „Semmilyen különös hatást nem tettek rám, aztán vonzottak kifejezések, szavak, hívtak a »megintre«, hogy olvassam el újra. Igen, az egyszerűség, a helyszellemek jelenléte, a mindennapi gondolatok kavarodása…”
Zsebők amolyan életművésztípus, aki előszeretettel fogalmazza meg gondolatait verses dalszövegekben, csattanós kétsorosokban, naplójegyzetszerű önmeghatározásokban. Szövegei valóban közérthetőek, jól fogyaszthatóak. Ha a különös hatást a versek virtuozitásában mérjük, úgy valóban felvethető, hogy világmegváltásra nem itt kell számítani. Sokkal inkább csendes reflexiókra, a szűkebb és tágabb haza iránti szeretetvallomásra, a közéleti harcoktól való fásultság kifejezésére.
Talán az áll a szerzőnek a legjobban, amikor saját élményeit veszi számba, illetve fontos tájakról, otthonos közegekről vall. Nehezebb egyedivé varázsolni a világmindenség szólongatását, az „örökkévalóság labirintusában” bolyongást. Inkább bejegyzésszerű, mégis izgalmasabb az, amikor egy erdélyi stoppolás történetét írja meg, vagy amikor a budai vendéglátóhelyen jutnak eszébe az „örök hatvanas évek”. A szerelemittas versek talán kissé általánosabban szólnak a megfoghatatlan érzésről. Pontosabb és szebb, amikor a szerző a kicsi felől közelít, és egy-egy pillanatot, helyszínt, találkozást jár körül. Például: „Erdélyben párszor hittek már felvidékinek, s fordítva, idehaza (?), ideát sokszor szentendreinek. Egyik szellemi hazám a Muratáj.” Vagy amikor a „széthasított fejű Sztambolov” emlékművéről olvasunk, melyhez közel a szerző issza a „retro Zagorka sört”, és figyeli még a „bakonyalji táltosfiú” szobrát. Ebben tényleg ott rejlik közép-európaiságunk sajátos tapasztalata.
Akadnak a kötetben ötletes szólelemények is, a „könyvképes mérlegelő” poénja mindenképp ilyen. Viszont a szóvicc nem mindig jön be, érdemes az olyanoknál eredetibbet keresni, mint mondjuk a „kö(s)zélet”, a Duma-Duna-párhuzam vagy a cicaharcra hozott „hiú(z)harc” kifejezés. A szerző közéleti viszonyulásait, a mesterségesen gerjesztett konfliktusokat elutasító középen állását viszont jól mutatják ezek a szövegek.
Zsebők saját útját keresi, nem hajlandó beállni a szekértáborokba, a trianoni trauma kapcsán is azt kutatja, hogyan lehet felülemelkedni a megosztottságon. A rövidebb versekben is akadnak szórakoztatóan pontos felfedezések, rácsodálkozások: „Szükségem van napfényre, hogy / a félárnyékot válasszam”. A „hónvágy” poénja is kedves, nemrég máshol is találkozhattunk vele: Varró Dániel írt a sehol nem talált hón köré rá jellemzően szórakoztató költeményt.
„Korán megtalálta, stabilan szólaltatja meg költői hangját”, írja Zsebők kötete kapcsán a másik ajánló, Kégl Ildikó író-költő. Valóban felfedezhetjük a folytonosságot a mostani és a korábbi, Sejtjeidben élnék és Végtelenjeinken hajózunk kötetek között. Érdemes fellapozni tanulmányait is macedónokról és örményekről, sorsfordulókról és a Muravidékről. A szerző világán túl szűkebb-tágabb otthonunk és környezetünk múltjáról, kultúrájáról is többet megtudhatunk Zsebők Csaba szövegeit forgatva.
Zsebők Csaba: Bűvölet, révület. Püski Kiadó, 2022, 1980 Ft.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/30. számában jelent meg, július 28-án.
