Nem sikerült a spanyol jobboldalnak az áttörés annak ellenére, hogy a konzervatív Néppárt (PP) a leadott szavazatok 32,7 százalékának megszerzésével lett a legnagyobb párt a parlament 350 fős alsóházában. Habár a PP az előző parlamenti ciklusban mindössze 89 képviselővel rendelkezett, a mostani 136 megszerzett mandátumot akár előrelépésnek is lehetne nevezni, a konzervatívok kormányalakítási esélyeit alaposan rombolja, hogy a potenciális koalíciós partner, a szélsőjobboldali Vox (Hang) a 12,4 százalékos eredményével 33 mandátumot söpört be. Vagyis a két jobboldali pártnak – 7 mandátum híján – együtt sem lesz meg a többségi kormányzáshoz szükséges mandátumszáma. Alberto Núñez Feijóo PP-jének azonban még nagyobb fejfájást okozhat, hogy a parlamentbe jutott kisebb pártok között nem igazán találni olyat, amelyik koalícióra lépne velük, különösen úgy, ha a szélsőjobboldaliak is velük tartanak.
Nagy kérdés ugyanakkor, hogy miért is nem sikerült a spanyol jobboldalnak az áttörés azok után, hogy közvélemény-kutatók egyértelműen azt jósolták, hogy a választások után konzervatív-szélsőjobboldali koalíciós kormánya lesz Spanyolországnak. Az utolsó felmérések a választások előtt még azt mutatták, hogy a PP a szavazatok 37,2 százalékának bezsebelésével akár 156 képviselőt is küldhet a spanyol parlamentbe. Elemzők szerint a PP végül azért nem teljesített jól, mert a konzervatívok kezéből az utolsó napokban kicsúszott a kampány ellenőrzése. Érdekesség, hogy míg a közvélemény-kutatók a Voxnak 11,1 százalékos eredményt és ezzel 28 mandátumot jósoltak, a szélsőjobboldali párt jobban szerepelt a vártnál, vagyis a könnyű kormányalakítás lehetősége nem miattuk úszott el.
Más a helyzet a Spanyol Szocialista Munkáspárttal (PSOE), amelyet nagyon sokan leírtak a választások előtt. Ennek az oka elsősorban abban keresendő, hogy a májusi helyhatósági választásokon – amelyen a spanyol választók tizenhét tartomány közül tizenkettőben döntöttek a régió vezetéséről és autonóm parlamentjének összetételéről – a spanyol szocialisták súlyos vereséget szenvedtek. A PP amellett, hogy Madridban és a fővárosi régióban abszolút többséggel folytathatta a kormányzást, a párt megszerezte a korábban a szocialisták bástyájának számító Aragóniát, Sevilla megyét, a Valenciai közösséget és több más tartományt is. Ugyancsak csökkentette a várakozásokat Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök pártjával szemben az a tény, hogy a helyhatósági választások után a győzelem lendületében tovább erősödtek a konzervatívok. Így a közvélemény-kutatók arra számítottak, hogy a Munkáspárt a voksok 28,3 százalékának megszerzésével mindössze 106-109 mandátumot fog szerezni, amihez képest a mostani 32,8 százalékos támogatottság, illetve a megszerzett 122 képviselői hely nagyon is szép eredmény. Ehhez képest csak ráadás, hogy az alsóház negyedik legnagyobb pártja az újonnan alakult, több baloldali pártot tömörítő Sumar lett, ami a voksok 12,27 százalékának megszerzésével 31 képviselőt delegálhat a spanyol parlamentbe (nekik legjobb esetben is csak 27 mandátumot jósoltak a közvélemény-kutatók).
Habár a politikai matematika alapján azonban a Munkáspártnak és a Sumarnak sincs meg a kormányalakításhoz szükséges 176 mandátuma, a két baloldali párt mégis jó eséllyel néz neki a koalíciós tárgyalásoknak. A két pártnak együtt ugyan 153 mandátuma van, a koalíciós partnerek megnyerésénél jóval nagyobb eséllyel rúgnak labdába. A választásokon ugyanis jól szerepelt a Katalán Köztársasági Baloldal (ERC) és az Együtt Katalóniáért (Junts per Catalunya) is. Sáncheznek igen nagy esélye van arra, hogy megnyerje magának az ERC-t, a Juntsszal viszont már nagyobb alkudozásra lesz szüksége. A párt ugyanis egy újabb függetlenségi népszavazást követelne cserébe azért, hogy rábólintson arra, hogy Sánchez pártja mellé álljon. Ismeretes: a katalánok 2017-ben függetlenségi népszavazást rendeztek, ami sikertelennek bizonyult. Ráadásul a párt alapítója, Carles Puigdemont száműzetésbe kényszerült, aki jelenleg azt mondja, hogy sem Sánchezt, sem pedig Feijóót nem kívánja támogatni. Persze sok elemző szerint mindez a koalíciós alkudozás része, és ha a Juntsnak visszautasíthatatlan ajánlatot tesz a Munkáspárt, akár meg is szerezheti a kormányának a pártot külső támogatóként. Nem véletlen tehát, hogy a katalánokat most többen királycsinálónak tekintik.
Ám érdemes azzal is számolni, hogy végül egyetlen párt sem lesz képes maga mellé állítani kellő számú koalíciós partnert. Ebben az esetben a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy előre hozott választásokat kell majd tartani a mediterrán országban, ami természetesen semmiképpen nem teszi gördülékenyebbé a spanyol uniós elnökséget, ami július elején vette kezdetét.
A spanyol választásokat Orbán Viktor is említette szombati tusványosi beszédében, amikor reményét fejezte ki, hogy a 2024-ben esedékes európai parlamenti választás és az azt követő hatalmi pozíció-újraosztást követően „egy számunkra kedvezőbb egyensúlyi helyzet lesz Európában”. Szavai szerint van esély, hogy gyarapodjon a szuverenisták tábora, hiszen Olaszországban ilyen kormány alakult, „Ausztriában is mozog valami”, és választás tartanak Spanyolországban is.
