Hallottam a törvényről, elképesztő – ezt mondta a lapunknak adott interjúban Peter Webber brit rendező a gyermekvédelminek nevezett, mások szerint homofób szabályozásról. A filmes szakemberrel a szolnoki Alexandre Trauner Art Film Fesztivál zsűritagja volt idén ősszel, mi is itt, a Tiszapart Moziban beszélgettünk vele. Szóba került, milyen volt Scarlett Johansson főszereplésével filmet készíteni, ahogy az is, mi a helyzet a korábban Pierce Brosnan főszereplésével tervbe vett következő filmjével. Kiderült az is, a rendező tizennyolcas karikás pólóval demonstrált a köztévében a melegellenes törvénnyel szemben.
– Az elmúlt tíz évben, a Pickpockets kivételével, nem készített új játékfilmet. Mi az oka ennek? Pénzügyi gondok, időhiány?
– Igaza van, játékfilmet valóban nem. Furcsa is belegondolni most, tényleg tíz éve már? Készítettem viszont dokumentumfilmeket. Illetve a Pickpocketset azért mégis csak három éve. Most megijesztett, hirtelen azt hittem, már annak is tíz éve.
– A The Hollywood Reporternek viszont 2014-ben több készülő projektről is beszámolt.
– Egy reggaefilmet (Inna De Yard) sikerült befejeznem, nagyon élveztem az időt, amit ezek közt az idős raszta zenészek között tölthettem Jamaicában. Egy évem elment egy nagy tévésorozatra, a Tutankhamunra is, ami arab nyelven készült, szóval így persze nyugaton senki nem látta. Mindenesetre igen érdekes kaland volt, Tunéziában forgattunk. Aztán jött a koronavírus, mindenféle magánéleti gondok adódtak, elhunyt az édesanyám is. Szóval ez nem volt túl jó két-három év számomra. Ráadásul ezen a területen, ahol én dolgozom, ma bonyolultabb minden, mint korábban. Főleg olyan filmeket készíteni, amiket én szoktam. Vannak a nagy szuperhősös blockbusterek, aztán az egészen kevés pénzből készülő művészfilmek, én pedig valahol a kettő között voltam mindig is. Ami mára jóval nehézkesebbé, problémásabbá vált. Szóval ez a néhány év számomra és az iparág számára is az alkalmazkodásról szólt. Ott volt még a The Medusa is, aminek az elkészítésével, a büdzséje előteremtésével gondok voltak.
– Hét éve hallhattunk már erről a filmről is, hogy készül. Mi lesz így vele?
– Valóban, nagyon rég tervezem már. Néha nagyon-nagyon sokat kell várni ahhoz, hogy egy tervünkből valóság legyen. Ha már itt tartunk, a Pickpocketshez is kellett tizenöt év. De megérte, örültem, hogy elkészülhetett. Szerettem is csinálni. A Medusába még bele sem tudtam kezdeni. Továbbra is próbálom rá összeszedni a pénzt. Miután a korábbi változat túl költséges volt, így most francia filmként tervezem megvalósítani. Huszonöt évvel ezelőtt talán könnyebb lett volna elkészíteni egy hasonló drámát. Egy ilyen szerelmi történetet, középpontban egy művésszel és a művészettel magával.
– Akkor már nem is Pierce Brosnan és Vanessa Redgrave lesznek a főszereplők, mint azt korábban hallani lehetett?
– Nem, az a változat sajnos már nem fog elkészülni. Nagyon közel jártunk hozzá, már csak pár millió dollár hiányzott volna, de hiába. Ilyen ez a filmszakma: évekig készülsz valamire, aztán lehet, végül teljesen újra kell tervezned az egészet.
– És az hogy jött, hogy arab nyelven készítsen egy sorozatot Tunéziában?
– Teljesen véletlenszerűen adódott. Sokat dolgoztam Katarban, egy cég pedig megkeresett a feladattal. Nem voltak ellenvetéseim, éppen ráértem, és erre leginkább egy munkalehetőségként tekintettem. Nyolc hónapig dolgoztunk a sivatagban, érdekes élmény volt, nagyon intenzív periódus.
– A streaming-szolgáltatók aranykorát éljük, a fiatalok ma leginkább a Netflixen néznek filmeket. Nem nagyon láthattuk tíz-tizenöt éve, hogy így lesz, nem?
– Nem láttuk tizenöt éve, de ez nem feltétlenül rossz, én boldog vagyok, hogy most el tudtam készíteni a Netflix által terjesztett Pickpockets-et. Kolumbiában dolgoztunk egy évet, sok energiát beletettünk. Ez az egyik legjobb része a munkámnak, hogy mennyi helyre lehet eljutni: megfordultam csak az elmúlt években Kolumbiában, Jamaicában, Tunéziában, Dél-Afrikában. Nagyon szerencsés vagyok emiatt. Visszatérve a streaming-szolgáltatókra. Megvannak az előnyei és a hátrányai is. Filmkészítőként nekünk arra kell menni, amerre a pénz van és amerre a piac fordul.
– Mit gondol mindarról, amit Martin Scorsese megfogalmazott a témában? Voltak sarkos mondatai az elmúlt években a filmeket szerinte leértékelő streamingről, de a Marvel-képregényfilmekről is. Utóbbiakról azt mondta, még csak valódi mozinak sem tekinthetőek.
– Megértem az ellenérzéseit, és ő végül is Martin Scorsese, ő nincs rászorulva a streaming-szolgáltatókra. Egy ideális világban tömegek zarándokolnak el a mozikba minden új filmre. A világ viszont másként működik, főleg a koronavírus-járvány óta. A stúdióknak is fenn kell tartaniuk magukat valamiből, így nem tehetnek mást, alkalmazkodnak. A mozizás aranykora elmúlt. Mit tehetünk? Abból kell főznünk, amink van. Nem kényszeríthetünk mindenkit, hogy menjen moziba, ha egyszer kényelmesebb számukra otthonról filmezni. Változott a technológia is. Más volt, amikor régen előfizettél egy tévécsatornára, mint most, amikor fenn vagy egy streaming-szolgáltatón, és több ezer filmklasszikushoz férhetsz hozzá az otthonodban.
– Mi volt a legutóbbi film, amit moziban látott?
– Ezt végig kell gondolnom. Ha nemcsak moziról beszélünk, legutóbb zenei dokumentumfilmeket láttam, moziban pedig talán spanyol filmeket. Legalábbis a mostani fesztivál előtt. Nemrég költöztem Spanyolországba, igyekszem fejleszteni a spanyolomat.
– Ha már spanyol filmek, ott van Pedro Almodóvartól A bőr, amelyben élek, ami felkerült a magyar médiahatóság listájára. A szervezet többek közt ezzel a filmmel igyekezett bemutatni, mik azok, amik az új melegellenes törvény miatt csak tizennyolcas karikával vetíthetőek. Ami már csak azért is különös, mert a transzneműség propagálásával épp nem vádolható a film, amiben egy plasztikai sebész műti át bosszúból a lányán erőszakot elkövető férfit.
– Igen, erről a törvényről hallottam. Nézd csak, milyen pólóban érkeztem. A rajta látható tizennyolcas karikával igyekeztem demonstrálni az egész ellen. Ez volt rajtam akkor is, amikor interjút adtam a magyar állami tévében. Elképesztő törvény. De nem lehetséges ezek után is VPN segítségével, az interneten keresztül elérni ezeket a filmeket?
– Ezek most is láthatóak, nincsenek betiltva, csak tizennyolc alattiak számára nem vetíthetőek.
– Á, értem. Már megijedtem, hogy bemutatni sem lehet őket.
– Szó volt két regényadaptációról is, amiket tervbe vett, a Daniel Mason által írt Piano Tunerről és a Rose Tremain-féle The Colourról is. Ezekkel mi a helyzet?
– Jaj, igen, ezek is régi tervek már. Számos oka lehet annak, hogy egy-egy tervből végül nem lesz semmi. Szerettem ezt a regényt, a Piano Tunert, de aztán a producerekkel akadtak nézeteltéréseink a forgatókönyvet illetően. Így végül hagytuk ezt az egészet. És a The Colour? Hű, erről hirtelenjében meg is feledkeztem. Nem is igazán emlékszem már, mi történt. Sokáig terveztem, de azt hiszem, a jogok megszerzésével volt valami probléma. Remélem, a Medusával most már előre tudok lépni. És van egy másik filmötletem is Vanessa Redgrave szereplésével. Ezzel szintén szeretnék haladni, főleg, hogy Vanessa már idős, 84 éves. Ez egy anya-lánya sztori lenne, remélem, hamarosan belekezdhetünk. Tervben van továbbá egy alacsony költségvetésű disztopikus-apokaliptikus sztori is. Tervek mindig akadnak.
– Korábban mondta, hogy a Leány gyöngy fülbevalóval után rengeteg forgatókönyvvel keresték meg, amik egy művészről szóltak, esetleg valami fiatal lányról, aki beleszeret egy idősebb férfibe. Ön viszont nem szerette volna másodjára is elkészíteni ugyanazt. A Medusa most mégis hasonló produkció lehet majd.
– Nem akartam akkor, hogy beskatulyázzanak, mindenki erről jegyezzen meg. Azt gondolva, nekem ez a specialitásom, hogy ilyen fiatalokat készítek. Azt azért nem mondtam, hogy soha többet nem akarok festményekről filmeket készíteni. Rögtön a Leány gyöngy fülbevalóval után elkészíteni egy hasonlót viszont más lett volna.
– Azt nem bánja, hogy közel húsz év után is úgy hivatkoznak önre, mint a Leány gyöngy fülbevalóval rendezője?
– Inkább említsenek a Leány gyöngy fülbevalóval miatt, mint hogy egyáltalán ne is beszéljenek rólam. Nem tagadom, volt olyan időszak, amikor ez zavart engem. De összességében nagyon szerencsés vagyok, hogy elkészíthettem egy ekkora figyelmet kiváltó filmet. És azért mégis csak Oscar-jelöléseket kapott! A világ minden tájáról érkeztek visszajelzések: a Fülöp-szigetekről, Oroszországból, Venezuelából. Sokakat tényleg megfogott a film, ami nagy öröm számomra.
– És végül is elindíthatta a pályán napjaink egyik legismertebb színésznőjét, Scarlett Johanssont.
– Így van. Akkor is ismerték azért már, de a pályája elején járt, és a mi filmünkkel egy időben jött ki az Elveszett jelentés is. [Mindkettőt az amerikai Telluride Filmfesztiválon mutatták be 2003 augusztusában – szerk.] Szóval nem teljesen igaz, hogy én fedeztem fel. Nagyon is jó döntés volt vele elkészíteni a Leány gyöngy fülbevalóval-t. Hálásnak érzem magam, hogy egy ilyen filmet összehozhattunk. És hogy ennyi év után is emlékeznek rá.
– Gondolja, hogy fognak még Scarlett-tel együtt dolgozni?
– Ki tudja. Lehet, hogy nem, hiszen mostanra tényleg nagyon ismert színésznő lett, bármit megcsinálhat, amit csak szeretne, így nyilván nincs is sok szabadideje. De a fő, hogy dolgozhattam már vele, amit azért mégis sokan nem mondhatnak el magukról. Hányan jelenthetik ki, hogy rendeztek egy filmet Scarlett Johansson főszereplésével? Na, ugye!
– Készíthetett egy Hannibal-filmet is, aminek főszereplőjét, Gaspard Ulliel-t egy valódi boncolásra küldte el gyakorlatképpen. Volt már ennél különösebb, őrültebb kérése egy színészétől?
– Ennél is különösebb? Talán nem. De illett is egy ilyen filmhez, hogy így készüljön fel rá. Nagyon intenzív, nem mindennapos szerep volt, sokat megkövetelt Gaspard-tól. A legszélsőségesebb kérés valóban ez volt.
– Nem volt könnyű dolguk akkoriban, sokan ragaszkodtak hozzá, hogy márpedig Hannibal Lecter az Anthony Hopkins, és semmiképpen sem Gaspard Ulliel. Felteszem, ez mára megváltozott, legkésőbb Mads Mikkelsen sokakat megnyerő alakítása óta.
– Változott, igen. Én elfogadtam akkoriban, hogy sokak számára a Hannibal-filmek egyet jelentenek Anthony Hopkins-szal. De mi valami mást szerettünk volna. És azért még ma is meglep, hogy mennyi levelet kapunk Idahótól Jakartáig mindenféle fiataltól, akik arról számolnak be, mennyire szerették a filmet. Leginkább az ún. emo szubkultúrát képviselő fiatal fiúktól. Mások a szupermarketben jönnek oda, hogy mennyire tetszett nekik a Hannibal Rising. Ami azért mégis csak őrület! Amellett, hogy tudom, sok kritika érte a filmet, mégis másoknak megmaradt az emlékezetében, a tinédzserekre pedig máig nagyon hat.
– Tudja, mi az egyetlen érdekesség, amit az IMDb-oldalának trivia szekciója említ önről?
– A trivia? Ó, megvan! Hogy én barátja vagyok Mikael Persbrandt svéd színésznek? Valójában nem mondhatom el, hogy jó barátom lenne, egyszer találkoztunk egy remek filmfesztiválon. Azon a szigeten tartották, ahol Ingmar Bergman is élt. Nagyon sok fesztiválra járok, zsűrizek is gyakran, szeretem ezeket. Itt ismerkedtem meg Persbrandttal, aki két filmet meg szeretett volna mutatni, nekem pedig nagyon tetszettek. Együtt töltöttük az estét is, sokat ittunk is, és azt hiszem, a menedzsere gondolta jó ötletnek, hogy ezt a nagy barátságot elkiabálja. Az volt az egyetlen este, hogy láttam őt. De hát az IMDb ilyen. Nem foglalkoztam azzal, hogy ezt módosítsák, ennyire azért nem zavart a dolog.
– A magyar filmekről mit gondol? Vannak kedvencei?
– Nevekben nagyon rossz vagyok, adj egy kis időt, hogy végiggondoljam. A külföldön nagy karriert befutó magyarokat szeretem nagyon: Kordát, Kertész Mihályt, Emeric Pressburgert. Peter Lorre is magyar volt, igen! Akitől sokat láttam magyarok közül és szeretem is, az Jancsó Miklós. Főleg fiatalabb koromban láttam tőle többet, a művészetét nagyon megszerettem.
