Úgy tűnik, nem született szerencsés csillagzat alatt a Disney új, élőszereplős remake-je, a Pinokkió. Már az ajánló tavaszi megjelenésekor kapott hideget-meleget a mozi, szeptember 8-ai Disney+-os debütálása pedig csak olaj volt a tűzre a morc filmkritikusok számára: rendesen leszedték a keresztvizet a kedves kis fabábú új köntösbe bújtatott történtéről, és az eddig érinthetetlennek hitt Tom Hanksről, Dzsepettó megformálójáról, akitől szinte minden szakíró megkérdezte, hogy ezt mégis miért…
A ritka kivételek egyikeként írok most, nekem bizony tetszett a „tomhenkszes” Pinokkió. Tetszett annak ellenére, hogy még az eredeti 1940-es animációs változatból sem őrzött meg sokat a film, kivéve természetesen a karakterek külső megjelenését, amely néha picit túlzottan is tökéletesre sikeredett; a kezdő képsorok közben mindjárt rácsodálkozhatunk Tom Hanks természetellenesen kunkorodó ősz fürtjeire. Az előbbiekben említetteknek némileg ellentmond viszont a Kék Tündér megjelenése; a Disney, bizonyítandó sokszínűségbe vetett olthatatlan hitét őt a „saját képére” formálta a mesemulti: mintha a 80-as évekbeli Annie Lennox kigyúrt izomzatú, színes bőrű változata lépett volna elénk a történet elején. De nincs is ezzel semmi baj, bár a kultikus alakok újraértelmezése távol áll tőlem – nem is tudom, mit tennék, ha meglátnám a fekete bőrű Szent István királyt
A tündér látványából felocsúdva, a sztori – igazodva korunk történetmesélési trendjeihez – leegyszerűsítve folyik tovább, azaz könnyen érthető örök tanulsággal szolgál: a szeretet mindenen átsegít, illetve nagyon szeressük az apukánkat. A filmkészítők is úgy gondolták, hogy ez talán átmegy a mai 9+-os (így ajánlja a filmet a streamingszolgáltató is) korosztály felé.
A történetet nem részletezném, akiknek meseorientált gyermekkoruk volt, az orrnövekedésen kívül minden bizonnyal mást is ismernek Carlo Collodi klasszikusából, az animációs változattal pedig ha akartuk, ha nem, találkoznunk kellett valamilyen formában, hála a mindent elsöprő Disney-marketingnek, ami még a vasfüggönyön is áthatolt anno. A klasszikus szereplők, azaz Figaró cica, Tücsök Tihamér, Kleó aranyhal természetesen megtalálhatók a filmben, mind CGI segítségével, ugyanúgy, mint a csápokkal (!) ellátott cet, meg a tenger hullámzása. A számítógépes grafika néhol nem tökéletes, nem is igazán értem, miért hanyagolták ezt el a készítők, mert amúgy a látványvilág fantasztikus, a színek, terek gyönyörűek, élénkek
A rendező, Robert Zemeckis a 2004-es Polar Express című mozival (melyben ugyanígy Tom Hanks játszott néhány szerepet) már letette névjegyét az élőszereplős animációk világában. A páros most is nagyot alkotott, bár a „régen minden jobb volt” érzése azért feltolul a nézőben a két művet összehasonlítva.
Pinokkió. Animációs film, Disney+
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/42. számában jelent meg október 14-én.
