Cserszegi fűszeres – Imitatio et aemulatio

Gagliardi szerint a bukolikus parole megértése kizárólag a bukolikus langue birtoklásával lehetséges. Messziről indulok, belátom, de az ég felé minden kert végtelen, ahogy Balla András mondja, és annyira evidens a dolgok közötti kapcsolat, miszerint ez a végtelen hivatott kitölteni az ég és föld, a múlt és jelen, a szőlő és bor közötti űrt, hogy képtelen vagyok ellenállni a csábításnak. Gagliardi nyilvánvalóan az eklogák romantikus szemmel bántó konvencionalitását védelmezi ekkor, mivel azok feltűnően nélkülözik az eredetiséget: másolja előd az utódot, római a görögöt, még ha mindezt a meghaladás, a továbbírás vágyától fűtve is. De tehetné ezt akár az eposzokkal is, Homérosztól Petőfiig, Vergiliustól Zrínyiig, a „muraközi Tasso”-ig karikáznak az irodalom őstengerébe dobott kavics hullámai, mert senki nem nevetné könnyesre magát a két, szilvamagon hízott légycombért harcoló pókon, ha nem ismerné Parisz herceg és Menelaosz tétova trójai tusáját a Szép Heléna aranyalmán edzett combjaiért. Ismerni kell tehát a nyelvet, hogy a beszédet érteni tudjuk.

Itt és most két nyelvről beszélek. Az Irsai Olivér meg a Tramini nyelvéről. Minden szőlő nyelv – vagy nyelvjárás legalább –, amit ha nem beszélünk, sosem fogjuk érteni a borát. Az Irsai a kellemes, de tartalmatlan fecsegés, a Tramini a bon mot-kkal fűszerezett, kora esti filozófia. E két fajta a felmenője a Cserszegi fűszeresnek; melyik apja, melyik anyja, meg nem mondom. Dr. Bakonyi Károly 1960-ban Cserszegtomajon eskette meg őket, aztán éppen nyugdíjazásának évében, 1982-ben kapta meg gyermeke a telepítési engedélyt. Zavarba ejtő, hogy bár a Bianca után a legtöbbet telepített fehér szőlő lett azóta, és közel kétszer akkora területen hajt, mint az Irsai Olivér, az ember benyomása mégis az, mintha alig volna látható. Mintha néma lenne. (Épp a legnagyobb borszaküzletlánc két boltjában próbálkoztam, egyik helyen sem volt, Chardonnay, Sauvignon blanc, Irsai ellenben legalább öt-hat pincétől.)