Csak szűkebb baráti körben merte elmondani – akkor is csupán néhány pohár után –, hogy az ötlet eredetileg az övé volt, de már ezt is megbánta, mert a következményektől maga is megijedt. Úgy mesélte, hogy bár természetesen nagyon szereti a munkáját és elégedett vele, azért hagy neki időt agyalni, meg hát mindig is egy picit többre vágyott, mivel a nemzeti televízió kulturális csatornájának igazgatójaként mindössze a gondosan megválogatott beszállítók magyar nóta és mulatós műsorait kellett átvennie és adásba engednie. Így teljesen izgalomba jött a saját gondolatától, napokig habozott, hogy a választókerületi elnök barátjának képében magasabb szintre emelje-e az ideát, aztán amikor végre elővezette, azért nem tudott napokig aludni, mert látta, hogy az elsápadt, nem tudta ugyanis eldönteni, hogy zseniális ötletről vagy baloldali provokációról van-e szó? A megyei elnök elé került a döntés, aki szintén nem érezte magát és munkahelyét biztonságban egy ilyen horderejű állásfoglalás meghozásától, így aztán egy osztályvezető közbeiktatásával került magához a propaganda miniszterhez a javaslat. Folyosói pletykákból tudta meg, hogy elfogadták, dolgoznak rajta, amihez aztán az ő további segítségét már nem kérték, és arra, hogy ezzel ne is hozakodjon elő semmilyen fórumon, az 570 ezer forintos fizetésemelés emlékeztette, ő pedig természetesen értett mindebből.
Ő valami szerényebb vetélkedőben gondolkodott, visszafogott díszletekkel a „ki legyen a nagy igazgató” kitalálásakor, miután olvasta, hogy alkalmatlannak bizonyult a múzeum vezetője, és ezért menesztették, mellette pedig ott volt a nemzeti konzultáció felhívása az újságban, és akkor felvillant benne: mi lenne, ha a libernyákos pályáztatásos cirkusz helyett, amiben mindig mindenki csak bundát sejt, az emberek maguk döntenék el az új direktor személyét? Egészen leesett az álla, amikor megtudta: egy Fejér Vármegyei birtokot bérelt a televízió, ott forgatják majd a show-t, és a minél nagyobb nézettség érdekében egyáltalán nem lesznek történelmi-irodalmi-muzeológiai kérdések. Lesz viszont libafuttató mérkőzés, kerekeskút húzó vetélkedő, disznóperzselés, pálinkafőző verseny. Azt is megsúgták neki, hogy a politikai vezetés határon túli nyertest látna szívesen, aki majd nem fog habozni az ingyenélő, mihaszna muzeológusok elbocsátásával, hiszen nem ismeri őket személyesen – bár erről maga a vetélkedő is alaposan gondoskodott.
A héthetes vetélkedő befutója, Ábel gazda aztán szabadjára engedte a fantáziáját – segítségére azonban mindig ott volt a minisztérium ifjú és katonás píáros kisasszonya, így is kellett szólítani. A kiállítás tárgyairól egy sebtében elfogadott törvény gondoskodott, miszerint azokat haladéktalanul és ellentételezés nélkül vissza kell szolgáltatni eredeti vagy vélt tulajdonosának – ez utóbbi kulcsszónak bizonyult, így kerülhetett a forradalom és szabadságharc néhány ikonikus tárgya kormánypolitikusok, illetve régiséggyűjtő producerek otthonaiba. A történelmi falak által ölelt üres terekbe így aztán beköltözhettek a forgatáskor használt disznók és tyúkok a plebejus magyarok történelmének élő díszleteként, a főteremben felhúzott jurtában pedig egy székelyudvarhelyi család élt hat gyermekükkel, mellesleg Gáspár gazda rokonai. A szóvivő elmondása szerint a kiállítás megnyitásakor a miniszterelnök elérzékenyült, mondván, gyerekkorát juttatta eszébe a tárlat, és aláhúzta: eljött az ideje, hogy történelmünket, a testileg-lelkileg egészséges magyarság múltját új fényben láttassuk a beteg, romlott, elfajzott Európa közepén. A sajtótájékoztatón a muzeológusok tömeges elbocsátásáról szóló kérdésre a szóvivő megcsillantotta humorát is, azt mondta: korpa közé keveredtek. A kiállításról „Írástudatlanok árulása” címén beszámoló ellenzéki portál valamennyi munkatársát a szuverenitásvédelmi törvény paragrafusainak értelmében előzetes letartóztatásba helyezték.
