Érthetetlen, hogy a kormányzati kommunikációra tízmilliárdokat eltapsoló sajtóközpont miért nem képes a külföldre irányuló segélyprogramok indokoltságát elmagyarázni.
Publicisztika
A színház menő dolog. Nem menő viszont, ha „valakik” fentről leszólnak, s kihúzatnak jeleneteket, letiltatnak színészeket, ahogy sajnos erről is hallani történeteket…
A zsíros kenyér az egyik legegyszerűbb és legnagyszerűbb étek lehetne, ha mindig jó lenne.
Nemcsak lehetetlen, de helytelen is lenne kitörölni őt a kultúrtörténetből. Nem pusztán géniusz volt, ötszörös géniusz.
Vidéken is elképesztően felverte az árakat az elvileg családsegítő intézkedés.
Ha mindent így folytatunk, vízhiányra, vízkorlátozásra kell készülnünk, kimerülnek a vízbázisok, kevesebb lesz az élelmiszer.
A központi irányvonalra egyenirányított média soha nem lesz annyira izgi, mint szabadabb társa.
A magyar kormány titokban támogatja azt, ami ellen kampányol.
Az épülő új Néprajzi Múzeum gödrével szemben hamisítatlan műalkotás csábítja a föld alá a szükséget szenvedőket.
Ott is kevés a pedagógus, a probléma kezelésére rövid távon a magyartól egészen eltérő oktatási formában találtak megoldást.
Ennyi közpénzt politikai agymosásra bárki szégyellt volna elkölteni.
Még pikánsabbá válik a plakát a tőle néhány méternyire látható családvédelmi program hirdetése mellett.
„Rájöttem, morális válság csak ott van, ahol van morál.”
Húsz év elteltével indokolt átgondolni, mit jelent hazánk számára a szövetséghez tartozni.
Minden és mindenki elmúlik, így lett kitalálva. Még a hódító Nagy Sándor sem lett végül halhatatlan, pedig szilárd meggyőződése volt, hogy majd úgy alakul.