Mielőtt a mondandóm lényegére térnék, szeretném leszögezni, hogy a rendszer megváltozása óta semmikor semmilyen pártnak a tagja nem voltam, sőt az utóbbi másfél évtizedben még a szavazója sem. Egy időben parlamenti szakértőként a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) alkalmazottja voltam, de akkor sem voltam a pártnak a tagja. Talán ebben sok egyéb körülmény között közrejátszott a következő történet is. Egy alkalommal a párt egyik ismert, akkor még a pártelnökhöz közeli tagja megkérdezte tőlem, hogy „maga milyen vallású?” Az igazságnak megfelelően válaszoltam, hogy „római katolikus vagyok”. Bejelentésemre a reakció igencsak meglepett: „akkor maga kilóg a sorból.” Ami azt illeti életem folyamán különböző okokból elég sokszor kilógtam a sorból, s ennek meg is ittam általában a levét rendesen. Akkor azonban ez a „kilógás” eléggé meglepett. De a magyarázat is rögvest megérkezett: azért lógtam ki a sorból, mert „itt a többség református”. Akár tetszett, akár nem tetszett, belenyugodtam, mert ki volt adva a jelszó, hogy a párt „keresztény és magyar”.
A mostani pápalátogatás során is ez a régi történet jutott az eszembe. Ismét megérkezett Magyarországra a római katolikus egyház feje, Ferenc pápa, hitünk szerint Isten földi helytartója, aki egy kis Fiat gépkocsival jár-kelt, s akit a legmagasabb állami tisztségviselők fogadtak. Így a református államelnök asszony és a szintén református miniszterelnök.
A jelenlevők között feltűnt az a református püspök, aki korábban miniszter volt, néhány olyan ifjú politikai potentát, akik keveredtek a hitetlen celebvilágunkkal, és ott volt az elmaradhatatlan bukott köztársasági elnök mutogatva magát, mintha semmi sem történt volna körülötte, illetve általa elkövetve, amely miatt kényszerült időnek előtte távozni a posztjáról. A sor folytatható lenne, de minek? Szerencsére ott volt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, KDNP-elnök és fővadász, aki vállalja és vállalta az álcaháló szerepkörét, szerencsére nem vitte magával a középiskolai osztálytársát, Bayer Zsoltot az ötös számú tagkönyvével.
Nem egyedül vagyok, akik észreveszik ezeket a visszásságokat. De én megint kilógok a sorból, mert szóvá is teszem azt, ami az észrevételem a pápai látogatás kapcsán. Már most elhangzott a nagyképű kijelentés, hogy a földön két ember van, aki szót mer emelni a béke ügye mellett, az egyik a római pápa, a másik a magyar miniszterelnök. Ha másra nem, erre jól jött ez a pápai látogatás.
Meg arra is jó volt, hogy észrevegyük, mennyire változnak az idők, és hova jutottunk a rendszerváltozás óta eltelt három évtized alatt. Ha visszagondolok II. János Pál őszentsége látogatására, de más hangulatban zajlott az, de más mondanivalója volt annak, mennyivel jobban megérintett az bennünket, katolikusokat, még ha az akkori kormányunkkal szemben is voltak fenntartásaink, és azzal a látogatással kapcsolatban emlegették liberálisaink azt, hogy „cápalátogatás”. Vajon az egykori liberálisok közül hányan tolongtak most ott a különféle pápai rendezvényeken magukat hívőként mutogatva? Netán vallást váltva… Közreadott gondolataimmal minden bizonnyal ismét kilógtam a sorból, pedig csak az igazat, a színtiszta igazat írtam.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
