Tényleg, mi lesz velünk? – teszem föl a kérdést, csak úgy magamnak, miután elolvastam Puzsér Róbertnek a Cormac McCarthy-regényekkel foglalkozó cikkét. Igaz, én nem szaladnék annyira előre, mint a regények szerzője, bár ki tudja, hogy az általa vizionált, végső állapotok mikor fognak bekövetkezni? Ilyen esetekben mindig csak a holnapra gondolunk, de inkább a holnaputánra, ezt toljuk magunk előtt, és nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, hogy a holnapból ma lesz. Vajon mitől vagyunk olyan megszállottan optimisták, hogy nem hisszük el, velünk bármi megtörténhet, holott már meg is történik? Nem, ez egyáltalán nem optimizmus, inkább tudatos vakságnak kellene neveznem. Meg valamiféle kapaszkodásnak a mába, a jelenbe: hiszen még élek, süt a nap – bár néha ennyire azért nem kellene –, folyik a víz a csapból, a boltok roskadásig tele vannak áruval, kit érdekel, hogy most „egy kicsit” vissza kell fognom magam? Az autó a fa alatt az árnyékban, mert garázs azért nincs, de a kutya bánja az ilyen apróságokat!
És hallom a híreket is, de mindez olyan, mintha nem érteném, hogy miről beszélnek. Mert szorongok, ezért nem akarom érteni a történtek motivációit, nem akarom érteni a politikai elemzők világos megfogalmazását arról a mélyrepülésről, amibe már javában belesodródtunk. Ez valami életösztönféle a génjeinkben? Ha az, akkor rosszul működik, mert épp arra lenne szükség, hogy fölfogjuk a bennünket ért hatásokat és megértsük azok mozgatórugóit. Vagyis szó sincs életösztönről, sokkal inkább struccpolitikáról! Mondjuk ki: önző módon szűk látókörűek vagyunk, és már az sem érdekel minket, hogy három házzal odébb mi történik. Pedig ami ott van, valamikor bennünket is elér.
A szomszédom, nyugdíjas magyar-történelem-filozófia szakos tanár az aggódásaimra válaszul mindig elmondja: fölösleges rágódom a jövőnkön, minden rendszer megbukik előbb vagy utóbb, ez fog történni a NER-rel is. Ez egyértelmű és logikus gondolat, de bennem továbbra is van nyugtalanság, mégpedig nem alaptalanul. A NER annyira beivódott már a pórusainkba, polipként átfogja az életünk minden percét és színterét! – hogy lehet ezt „csak úgy” leváltani? Megtörténik a választás, valami csoda folytán (deus ex machina) megnyeri egy új formáció – aminek egyelőre nyoma sincs –, és akkor mi lesz másnap? És harmadnap? Jézus példája nyomán mi is föltámadunk a halottainkból? Aligha. Az új kormánynak a nyakába szakad egy végletekig eladósodott ország, lerongyolódott gazdaság, szétdúlt környezet, morálisan lezüllesztett társadalom, amelyben egyre inkább az erőszak dominál, és sunnyogva mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti a másik rovására. Hogy lehet egy ilyen állapotból gyorsan kilábalni? – mert azt az előbb nem említettem, hogy az emberek nagy része már türelmetlen, mégpedig nagyon. S ha nem tapasztal gyors változást – márpedig nem fog –, akkor elkezdi majd visszasírni a múltat, mint ahogy manapság még mindig többen visszasírják a Kádár-érát. Meggyőződésem, hogy az Orbán bukása utáni kormányváltást követően sokan és nagyon hangosan fogják visszasírni jelenleg regnáló, dicső vezérünket, mondván: „bezzeg akkor...” és ebből lesz igazi haddelhadd! Meg abból, hogy a felső tízezer kétségbeesetten igyekszik majd átmenteni a vagyonát meg a becsületét, ami amúgy soha nem is volt neki. De fordult a széljárás, fordul a dőlésirány.
Valójában én örülnék, ha annyival megúsznánk, mint '90 után. Akkor azt rendszerváltásnak neveztük, és elvileg az is volt, bár az állampolgárt sokkal inkább a gyakorlat érdekli. Hihetetlen, micsoda acsarkodás indult akkortájt a koncért, mindnyájan tudjuk, átéltük, de ha valaki esetleg feledékeny, olvassa el Stefano Bottoni történész nemrég megjelent, erről (is) szóló könyvét (A hatalom megszállottja)! Hosszú idő kellett, amíg a gazdaság úgy-ahogy összeszedte magát, pedig akkor még nem voltunk Európa árulójának kikiáltva, ami azt jelentette, hogy a tőlünk nyugatra lévő, gazdagabb és szabadabb országok pozitív módon, segítőkészen viszonyultak hozzánk (és persze dörzsölték a tenyerüket az új piac reményében – de ez egy következő fejezet). Mostanra sikerült elérni ennek épp az ellenkezőjét, páriákká lettünk, vagyis még ezt a hátszelet is elfelejthetjük! Nos, akkor leszünk majd igazán magunkra hagyva, akkor leszünk igazán egyedül – és mire megy egy romjaiban vegetáló, kis ország ilyen körülmények között, Európa közepén, ellendrukkerekkel körülvéve?
A sokak által erősen megkérdőjelezett magyar virtus vajon átsegít majd bennünket a nehézségeken? Nem tudom a választ. Azt viszont igen, hogy mindez annál durvább lesz, minél később kerül rá sor. Mert a romló tendenciák hatására egyszerűen felőrlődünk. Valamiféle félgyarmati állapotok következhetnek majd, amikor azt megengedik nekünk, hogy telekiabáljuk a világot, mennyire okos, erős, talpraesett nép is vagyunk mi – de mindössze annyi fog történni, hogy legtöbben a hasukat fogják majd a röhögéstől.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/26. számában jelent meg június 30-án.
