Woody Allen filmjében, az Annie Hallban hangzik el az a kifejezés, hogy az „oppozíció manifesztuma". Bár ott a kontextus speciális, hiszen Annie azzal vádolja Alvy Singert, hogy idézem: „A szex most nálad az oppozíció manifesztuma", mégis, a kifejezés többrétegű beivódása szellemi szervezetem mélyrétegeibe azóta is zajlik. Némi joggal talán mára már mondhatom, hogy – szövegkörnyezetéből kiragadva és új életre keltve – az oppozíció manifesztuma én magam lettem. Persze óvatosan kell ezzel is bánni. Ezt is lehet jól és rosszul értelmezni. Például ha említett alapállásom hosszútávú kárát barátaim, feleségem, szomszédaim látják és szenvedik, akkor jó eséllyel amiről itt szó van, az legkevésbé sem az oppozíció manifesztuma (legalábbis nem az én értelmezésem szerint), hanem pusztán csak dac. Míg előbbi egy tudatos és jól megalapozott felnőtt psziché pillére, addig utóbbi csupán a gyermeki sovinizmus közszellembe való becsatornázása. Tehát ha „jól értjük", előbbi esetben egy szabad és önálló szellemi egzisztencia alapját képezzük meg, míg utóbbinál a magyar kollektív tudat számára sokszor oly vonzó kurucos dac tör a felszínre. Belátom, a jég vékony, és disztingválni nehéz, de az autonóm szellemi egzisztencia érdekében – ami egyébként az ugyanilyen koegzisztencia, vagyis az együttes létezés alapja is - muszáj.
Nincs álló ováció
A döntő különbségtétel, bármilyen furcsa is, a szembenálló felek közti hierarchikus, alá-fölérendeltségi viszonyból következik. A hatalommal szembeni állandó kritikus attitűd fenntartása, vagyis, hogy vele szemben ténylegesen én legyek az oppozíció manifesztuma, minden magát valamennyire is komolyan vevő ember számára morális kötelesség. A hatalom működésének lételeme a korrupció, így az egyén tulajdonképpen kétféle attitűddel reagálhat rá: énjét vagy a hatalomhoz hajlítja, vagy tőle távolságot tartva, a folytonos ellenőrzés aktusával énjéből megképzi az oppozíció manifesztumát. Egyszerűen arról van szó, hogy egy önmaga szellemi higiéniájára kényes ember nem tapsolja meg álló ováció keretében a miniszterelnök beszédét, a választások után nem plakátol minden második villanyoszlopra „köszönjük" feliratot, és nem ír köszönő beszédet a főnöke búcsúbulijára.
Amiről beszélek, az jó esetben – a jogállamiság és a demokrácia egészséges működése mentén – intézményesült formában is megvalósul, mégpedig a hatalmi ágak szétválasztása folytán. Hogy csak egy konkrét példát domborítsak ki, a közmédia feladata a hatalom ellenőrzése lenne, magát mindenféle politikai és ideológiai direktívától hermetikusan elzárva.
A nemzeti identitás kiárusítható
A Nemzeti Együttműködés Rendszere módszeresen mossa össze az általam felvázolt oppozíció manifesztumát a kurucos daccal, de még inkább a rendszerszintű reakcióssággal. Ez a kormány egyik legfőbb legitimációs eszköze. A „fülkeforradalom" pillanatától kezdve a rendszer egyik alapvető szellemi muníciója a forradalom és az ahhoz tartozó eszmevilág retorikai szinten való piedesztálra emelése. Pedig jól érezzük: az erősen centralizált hatalom számára a legkevésbé sem hiányzik egy, a rendszer megdöntésére tett, majd pedig polgári mintára való újraszervezési kísérlet, hiába, hogy Petőfi és a Pilvax Kávéház egész szellemisége és az ahhoz tartozó mítosz teljes valójában ezt indokolná. Mégis működik, a nemzeti identitás kiárusítható, és politikai tőkét lehet belőle kovácsolni.
Orbán Viktor érzékenyen és Bartókot megidéző finomsággal játszik a magyar néplélek klaviatúráján. A történelem tanúságtétele, hogy a magyar ember, bármit is állítson, a lelke mélyén a paternalizmusban hisz. Érzelmi kiszolgáltatottsága és létbizonytalansága a viharos évszázadok által ma már a kollektív tudattalan része. Az erős és keménykezű apa, aki, ha kell, keblére öleli nemzetét. Másképp fogalmazva: ez a nemzet tényleges identitásaként szolgáló Stockholm-szindróma, amiben a magyarság hosszú ideje konzerválódik. Az, hogy a politikai berendezkedés mindezek mellé külsőleg nacionalista színezetet kapott, egy jól kitaposott ösvény mentén, kellően sterilizált állapotban épült be a hatalomtechnikába.
„Tiszta udvar, rendes ház”
Kádár János 1967-ben „A forradalmi ifjúsági napok" ünnepségsorozat keretében a '48-as forradalmat ünneplő március 15-ét, az 1919. március 21-i, a Tanácsköztársaság létrejöttét éltető és az 1945. április 4.-i, a fasiszta megszállás alóli felszabadulás dátumát egy kalap alá vette. Bár 1956 után nagyon óvatosan kellett bánni – és kozmetikázni – '48-cal, Kádár végül jól számolt azzal, hogy összetört, mikor finoman próbálta kitapintani a magyarság öntudatának megmaradt szilánkjait. '56 ellenforradalomként és a reakciós fasiszta politikai erők puccskísérleteként épült be a kádári konszolidáció fémjelezte köztudatba, míg '48-ból sikeresen csikart ki némi nemzeti identitást rendszerének stabilitása érdekében. És az ellentmondás, hogy a márciusi ifjak képviselte eszmevilág szöges ellentétben állt a létező szocializmus kádári paternalizmusával, senkit sem zavart igazán. Hiszen „élni csak kell " – hangozhatna a korszellem akkori önigazoló bölcsessége.
És ez ma sincs másképp. Orbán Viktor igazából csak finomhangolta ezt a receptet. 1956-ot mint nemzeti identitást kiárusítja, használja és alkalmazza. Az erősen centralizált hatalommal szembeni kiállást az elnyomás és szabadságszeretet hősies mementójaként szájára veszi, és azonosul is vele (valójában csak retorikailag és hatalomtechnikai célból), de ha holnapra a nép öntudatot növesztene, és arra ébredne, hogy ezt a rezsimet el kell zavarni, az természetesen a magyarság példátlan hazaárulása volna, neomarxista és Soros György által finanszírozott nyugati puccskísérlet. Ebből is látszik, hogy a forradalmi identitás csak a kirakatba való. Ennek itt becsülete sosem volt. Legfeljebb arra kell, hogy majd száz év múlva néhány utcát át lehessen nevezni. Az itt és mostban meg a „minek ment oda " gyáva és megalkuvó mantrája, amiben a néplélek otthonra lel. A magyar ember legkevésbé sem forradalmár szeretne lenni, hogy a vérével fizesse ki történelmi igazságát, ő csak a „tiszta udvar, rendes ház " büszke birtokosává akar válni.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
