A csütörtöktől vasárnapig tartó eseményt talán pontosabb lenne könyvhétvégének hívni, mert inkább egy hosszú hétvégének felel meg, persze ilyenkor azt szokták mondani, hogy „de hát a vidéki rendezvényekkel együtt”, ám sajnos a vidéki rendezvények az elmúlt tíz évben – néhány nagy kultúrájú város kivételével – egyszerűen elfonnyadtak. A másik nagy kérdés, hogy valóban „ünnepi”-e még az Ünnepi Könyvhét, vagy csak egy újabb alkalom a fogyasztásra, a pénzköltésre, de ez a kérdés feltehető minden más ünnepünk kapcsán is. Mert – ugye? – elvileg az Ünnepi Könyvhét a magyar irodalom és könyvkiadás ünnepe lenne, ahol írók, kiadók és olvasók találkozhatnak. De vajon tényleg ez történik-e?
Persze az, hogy a könyvkiadók mit visznek ki a könyvhétre, mi eladható, s mi nem, az írók hogyan kommunikálnak, mind-mind olyan kérdés, ami szerintem vitatható és kritizálható, de jól láthatóan kirajzolódott az utóbbi években, hogy végül a kortárs magyar irodalom marginalizálódott, s ez különösen látványos az elvileg őket is ünneplő könyvhéten, amikor a kortárs magyar írók eltűnnek, de hosszú sorok dedikáltatnak a ponyvaszerzőknél, celebeknél és a politikusoknál. Különösen szomorú ezt megfigyelni a kortárs magyar költészet esetében, amely kezd láthatatlanná válni a két-háromszáz példányos megjelenésekkel, s egyre több ismeretlen élő és holt költővel.
Minderről nemcsak a könyvkiadók, a szerzők, de az Ünnepi Könyvhét is tehet. Például azzal, hogy a kilencvenes évek bugyikatalógusait idéző könyvheti katalógusokban ábécésorrendbe rakták a könyvkiadókat. Korábban volt egy vitatható, de viszonylag jó gyakorlat, hogy a könyvheti katalógus legelején az antológiák, majd a frissen megjelent verseskötetek, utána a prózakötetek, majd a drámák, végül a magyarul megjelent tudományos irodalom, s legvégül a gyermekirodalom szerepelt.
Ez több volt mint egyszerű sorrend, ez értékítélet is volt. Mégpedig, hogy az írók közös szerepléseknek, mint egy Szép versek antológiának például súlya volt, hogy a költők frissen megjelent köteteit érdemes volt a könyvhétre időzíteni, hiszen kiemelt helyet kaptak a katalógusban és rendezvényen is, bármelyik kicsiny kiadónál is jelentek meg. Ma már ilyen nincs, sőt azok a szerzők, akiket ismerek és legalább ezer példányt el tudnak adni a könyveikből, inkább kerülik a könyvheti megjelenést, mert elveszik a művük a hömpölygésben és az ábécésorrendben. A kiadók persze, ha marad pénzük és energiájuk a drága könyvkiadás után a marketingre is, megpróbálják kiemelni a katalógusban is megjelent példányaikat, saját oldalakat vásárolnak, de ennek köszönhetően az ünnepi könyvheti katalógus már a bevásárlóközpontok katalógusainak egységes színvonalát sem éri el, hanem átláthatatlan ökörhugyozássá változik, s ember legyen a talpán, aki ez alapján akarja eldönteni, hogy milyen könyveket érdemes beszerezni.
Ugyanebben a katalógusban kap helyet a Szép Magyar Könyv díjazott könyveinek sora, amely kiemelkedik ugyan, de itt megtalálhatjuk a „verseny különdíjasait”, amelyek hagyományosan politikusok kedvenc és díjazott könyvei, így a köztársasági elnök, a miniszterelnök, a főpolgármester, az MTA, a Kulturális és Innovációs Minisztérium és végül a szervező: a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének különdíja. Nyilván ennek az lenne a szerepe, hogy egyrészt tegyen az esemény egy tiszteletkört a politika felé, kiemelje a sodrásból azt a néhány értékes könyvet, s talán ennek meg is felel, mégis, szerintem jó lenne, ha mindezek mellett, legalább ilyen hangsúlyosan megjelenne, hogy négy valóban jelentős kortárs írónak, költőnek a most megjelent könyvekből mi a kedvence, mondjuk Zalán Tibornak, Tolnai Ottónak, Spiró Györgynek és Krasznahorkai Lászlónak, csak hogy mondjak neveket is.
Vajon ők mit olvasnának el az Ünnepi Könyvhét idei felhozatalából? Mert az antológiák kiemelése, a verseskötetek hangsúlyozása, egy-egy jó magyar regény tematizálása, sőt, netán magyar drámák publikálása – ami teljesen eltűnni látszik – éppen azért lenne fontos, hogy a kortárs magyar irodalom kánonját láthatóvá tegyük, még akkor is, ha esetleg a konkrét szerzőkben, művekben nem mindig értünk egyet. Van ugyanis kortárs magyar irodalom, s ennek elég sok és értékes szereplője van, születnek fontos könyvek, de ezek alig láthatóak, s egyre inkább anyagi csőd őket kiadni. Ezen változtathatna az Ünnepi Könyvhét, ha komolyan érdekelt lenne abban, hogy a könyveket nem csak megírni, nem csak kiadni, hanem eladni is kellene, sőt talán még olvasni is, mert végül ez lenne a cél: egy olvasott, művelt nemzet.
Az Ünnepi Könyvhét eredeti szerepét tehát én nemcsak egy vásárban, hanem egy kulturális misszióban is látom, amiből az utóbbi években egyre kevesebb valósul meg. Ez a fő kritikám, vagyis hogy az egész közönséges vásárrá silányul ahelyett, hogy értéket teremtene, s különösen, hogy a kortárs magyar irodalom ünnepe lenne.
Mindezt egyébként nem azért írom le, hogy bántsam a szervezőket, bár manapság a kritikát mindenki bántásnak veszi, hanem azért, mert szeretem és fontosnak tartom ezt az eseményt. Kimegyek, beszerzem azt a néhány könyvet, amit szeretnék elolvasni a nyáron, találkozom pár barátommal, írókkal és kiadókkal, sőt kiviszem a saját könyveimet, évről évre dedikálok is. De mint magyar költő és író, szerző, akinek 15 könyve már megjelent, szeretném, ha az Ünnepi Könyvhét valóban a kortárs magyar irodalom ünnepe lenne megint, s ehhez nagyban hozzájárulna, ha a fentebb felsorolt problémák mellett, például a nagy, monopolhelyzetben és könyváruházakkal rendelkező könyvkiadó cégek mellett ilyenkor hangsúlyos szerepet kapnának a még létező és a könyvhéten megjelenő, értékes munkát végző kis kiadók, a vidéki alkotói körök, a határon túli irodalmi kiadók, amelyek anyagi lehetőségeik miatt nyilván nem tudnak akkora pavilonokat és reklámfelületeket megvásárolni, mint a nagy cégcsoportok, vagy a politikának kedves és éppen ezért pénzzel rendesen kitömött kiadók.
Ám a legfontosabb, hogy igenis ki kell emelni az antológiákat és a költészetet, a prózát és a drámát, s a kortárs magyar irodalomnak, akár megéri anyagilag, akár nem, vissza kell adni a szerepét és fontosságát. Szerintem.
Természetesen, ha ez nem történik meg, akkor sem lesz világvége, lesz magyar irodalom, lesz költészet is, csak éppen olyan láthatatlanul, mint régen és most, s költőire, íróira, s különösen azoknak mondanivalójára továbbra is akkor figyel majd fel e nemzet, mikor már meghaltak, s valószínűleg már késő.
PS:
Kívánok tehát mindenkinek ünnepibb könyvheteket, s aki találkozni akar velem, az az Orpheusz Kiadó standjánál (79-es) vasárnap délután öttől megtalál a Vörösmarty téren.
