Amikor Cili hazajött a Tisza-tóról a nyaralás után, egészen elképesztően nézett ki a lába. Nem is az, hogy tele lett volna piros pöttyökkel, hanem feldagadt neki mindenestül, járni sem tudott, ülni is csak akkor, ha felpolcolhatta, pihe-puha párnára rakhatta. (Nagyon piros pöttyös állapotom nekem is volt egyszer, egy húsevős-borozós-berúgós dunabogdányi estén belelógattam mezítelen alsó végtagjaimat a stégről a vízbe, és észre sem vettem, hogy csípnek a dögök, csak másnap csodálkoztam rá, hogy úristen, hogy néz ki mind a kettő térdtől lefelé, százig számoltam, utána elvesztettem a fonalat, hetekig tartott, mire regenerálódtam maradéktalanul.)
Mindezek jó pár évvel ezelőtt történtek, fogalmam sincs, most mi a szúnyogkonstelláció a Tisza-tónál (vagy Dunabogdányban), azt láttam csak, amikor keresztülgurultam Poroszlón a minap, hogy az emberek rengetegen vannak. Az ökocentrumnál, ahol az az óriásakvárium található – benne a komplett vízi világgal –, kígyóztak a sorok, mint választáskor az átjelentkezős szavazókörök előtt, és a parkolók is mind-mind tele voltak zsúfolásig. (A vízi világ, azt beszélik, vizákat is tartalmaz, azok annyira bejöttek nekem a halakról szóló képeskönyvekben gyerekkoromban, hogy a kecsegénél is jobban, el is határoztam: horgászni fogok, mint Tutajos a Fekete Istvánban, ám ebből soha nem lett semmi.)
Meg a bicikliutak is zsúfoltak voltak, az új híddal együtt, amely igen jól néz ki, ezt el kell ismerni, és a Fehér Amurban akkor sem tudtunk volna halászlét enni, ha ez lett volna az életcélunk. Még szerencse, hogy nem ez volt. Ízletes különben a halászlé ott, nemrégiben próbáltuk, mindenkinek ajánlom.
Hadd legyen a magyar turizmusnak karácsonya, jutott eszembe mindezen fejlemények láttán. Rövid időn belül másodszor. Balatonfüreden is így volt múltkor. Miszerint akkora tömeg, mint Cesky Krumlovban évszakfüggetlenül. Megmondta a miniszterelnök úr, hogy kevesebb Adria, több Balaton, ez legyen a jelszó, erre tessék. Bár ahogy hallom, jut belőlünk, magyarokból az Adriára is, vagyis a magyar–horvát határra okvetlenül. Plusz tehát a Tisza-tó. Hogy hova nem megyünk ezzel szemben, az is érdekes még, bizonyára a távolabbi tengerpartok maradnak ki, esetleg az egzotikumok, mit tudom én.
Nekem Kárpátalja is kimarad megint, az ukrán politika hozza a formáját: Magyarország piros ország – ez ám a szofisztikált válaszcsapás, biztos sokat gondolkoztak rajta szerencsétlenek, nevetséges és szomorú az ilyen egyszerre (augusztus 10-én zöld lett – a szerk.). Bár eleve nem lett volna ott keresnivalóm most, már csak a visszatérés nehézségei miatt sem. Ez van, nem szalad el semmi sehova, mindennek eljön az ideje, lesz még tavasz és lágy kenyér, kutyára dér dettó, az oroszok októbertől elkezdik bevakcinázni az emberiséget, ha hagyja, hihi, onnantól minden fényre derül. Vagy éppen ellenkezőleg.
Cili lábára visszatérve, itt, a Tisza-tótól távol is elegünk lett a szúnyogokból és az egyéb szárnyas lényekből, elhatároztuk, hogy nem tűrjük tovább a pofátlankodásukat, és felszúnyoghálóztuk a nyílászáróinkat. Mondhatni, kinyílt a világ, amennyiben éjjel-nappal tárva lehet minden, jár-kel a levegő szabadon, reggelre úgy felfrissül az ájer, mint a természet lágy öle. Naná, hogy megérte. Igaz, hogy az erkélyre egy másodperccel körülményesebb kijutni, de sebaj, ott úgyis túlzásba viszik a virágzást a virágok (a levendulával karöltve), ergo motoznak a méhek és a darazsak kamatostul, ezekkel is csak gond van. Bejönni viszont nem tudnak, hiába iparkodnak, koppannak a hálón értetlenül a kis hülyék, és olyankor én kinevetem őket. Kajánul és hányavetien.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/32. számában jelent meg augusztus 7-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/32. számban? Itt megnézheti!
