A mögöttünk hagyott koroknak mindig megvoltak azok a negatív, elutasított szimbólumai, amelyek a politikai vezetők degeneráltságáról adtak képet. A történelmi változások ellenben, mint például a forradalmak, ezeket megsemmisítették, bízva abban, hogy egy másik, reményteljesebb időszak kezdődik el. Gondoljunk a budapesti Sztálin-szobor ledöntésére 1956-ban vagy a berlini fal leomlására. Ma Magyarországon ez a jelkép, ami a jelenlegi hatalmat megtestesíti, nem más, mint Hatvanpuszta. Ebben benne van a rendszerváltás utáni összes mocsok. Székházügy, Simicska, Orbán-bányák, Putyin, letelepedési kötvények, Rogán, Mészáros, kivándorlás, Tiborcz, kisvasút, pedofilok mentése, és még sorolhatnánk.
Ez az épület – közvetve vagy közvetlenül, így vagy úgy, de – a mi pénzünkből lett emelve. Minket károsítottak meg, elvonva a pénzt a kórházaktól, oktatástól, a jövőnktől. Ezt egyelőre önként eltűrjük, altatva a kritikus gondolkodásunkat, habozva a cselekvés és a tétlenség között. Mintha nem is a mi őseink küzdöttek és haltak volna meg 1848 vagy 1956 szabadságharcaiban. Küzdöttek és meghaltak, de nem Hatvanpusztáért. Ezzel szemben a jelenlegi hatalom birtokosai nagyon is fordítva ülnek a lovon, kihasználva a jóindulatunkat, kiszolgáltatottságunkat. Legalábbis addig, amíg a személyes sérelmek, az országunk iránti aggodalmak nem egyesülnek végleg, és ennek lesznek látható jelei.
Mire vágytunk 1990-ben? És ma, 2024-ben mire vágyunk? Valószínűleg bő harminc évvel ezelőtt senki sem gondolta volna, hogy lesz egyszer egy olyan miniszterelnökünk, aki átlépve a Rubicont, megépítteti magának, az övéinek Hatvanpusztát. A kivégzése előtt Nagy Imre vagy halálos ágyán Antall József sem gondolhatta ezt. Ennek megléte sötét árnyat vet a jelenkori történelmünkre, akadályozva a normalitást. Mégis kábítva a közvéleményt, megfertőzve az országot, próbálják elfogadtatni ezt is. Inkább elindítanak még egy nemzeti konzultációt, csak a sötét ügyekről eltereljék a figyelmet. Az összes rendelkezésre álló eszközt felhasználják a tekintély megőrzéséhez. Agyonhallgatják a szennyes ügyeket, a lopást hazafias tettként ünneplik. Ha ehhez az kell, hogy a fél országot lejárassák, akkor megteszik. Ám most a hirtelen jött lemondások által elindított repedések megnyitották alattunk a talajt, meglátva tragikus sorsunkat. Belelátunk abba, ami felbőszít és undort kelt minden magyarban, aki nem a fennálló uralom kitartottja. Hamis, megtévesztő világot építettek fel körénk. Az alapok süllyednek. Könnyen lehet mi is, ha nem kapaszkodunk egymásba.
Mi lesz Hatvanpuszta sorsa? Mire képes felbátorodott országunk? Erre a kérdésre majd elsősorban mi fogjuk megadni a választ, amikor sikerül felszabadítani országunkat az oligarcháktól. Nagy küzdelem várható, hosszú hadjárat, ám ez már kikerülhetetlen. Így hát most védelmezőkre van szükség. Itthon és külföldön, akik a szívükön viselik a nemzetünk sorsát, nem pedig a bankszámlájukon.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/9. számában jelent meg március 1-jén.
