Február 5-én, szombat délelőtt a miskolci Szentpéteri kapui temető ravatalozójában, katolikus szertartás szerint vesznek búcsút Kabdebó Lóránttól. Nekrológunk a 85 évet élt irodalomtörténészről.
Karácsony előtt találkoztunk utoljára. Pár nappal korábban hívott, hogy megjelent végre korábban beharangozott új könyve, a nem meglepő módon Szabó Lőrincről szóló „egy Költő Agya”. Még nyolcvanöt évesen is fáradhatatlanul dolgozott, nyilatkozott Kabdebó Lóránt. Ha végzett egy könyvvel – mint most is –, már a következőre készült.
Amikor tavaly nyáron az interjúról egyeztettünk, egyik este azzal hívott, megkaptam-e a levelét, amit reggel küldött. Ez meglepett, de gyorsan kiderült, hogy egy helyi tévé munkatársának szerette volna feltenni a kérdést. Egyik interjú a másik után – nem sokan bírták volna így ebben a korban. Szokásosan hosszú telefonbeszélgetés lett ebből is, ami érintett az este nézett tévéműsortól a Szabó Lőrinccel szembeni vádakig mindent. Végtelenül közvetlen tudott lenni még azzal is, akit csak épp megismert. Barátjaként kezelte az érdeklődő újságírót, irodalmárt, tanítványait.
Mikor először elküldtem neki, nagyjából miről beszélgethetnénk, másnap lelkesen hívott, hogy milyen izgalmas kérdések, aludni sem igen tudott tőlük. Persze, akkor ettől inkább megijedtem. Nehogy még a végén miattam legyen bármi baja az irodalomtörténésznek, aki már túl van a 84-en is! És közeledett a 85., ami nagyszerű alkalom volt a beszélgetésre, az életút felidézésére.
A járvány miatt viszont aggódott, ráadásul szemműtétre is készült, úgyhogy óvatosak voltunk akkor, később is. Amikor az új könyvért mentem decemberben, akkor is inkább csak az ajtó előtt, maszkban találkoztunk, de a gyors, tartalmas beszélgetésre még így is volt alkalom. Kérdezte, mennyire van hideg odakinn, mert ha még elviselhető, azért egy sétára csak lemenne. Nem tudott, nem is akart megállni, folyamatosan pörgött az agya, ment volna mindig, a bezártságot nem szívelte. Abban, hogy így bírja, nagy szerepe volt feleségének, a friss kiadványokról, egykori művekről szintén szívvel-lélekkel mesélő Dobos Marianne-nak. Karácsony előtt még említettem Kabdebónak, hamarosan érkezik a Szörényi Lászlóval készült interjúnk. Rögtön megörült, és mesélni kezdte, miket írt annak idején róla Szörényi, hogyan alakult a kapcsolatuk később. Aztán már ideje volt a búcsúnak, még mielőtt a szomszédok panaszt tesznek a kora esti irodalmi gyorstalpalóval szemben.
Az 1936-os születésű Kabdebó Lóránt fiatalon csöppent az irodalmi életbe, szerkesztőbizottsági tagja volt a Tiszta szívvel című, forradalmi egyetemi folyóiratnak. – Összejöttünk, kiderült két külön csoport, a részvételt megbeszélni. És akkor engem, aki szinte mindegyik csoport tagjaival barátkoztam eddig, mellbe szúrt egy mondat: „Rajkék temetésének tiszteletét ne keverjük össze egy ilyen zavaros rendezvénnyel.” Kettészakadt a világ. A barátok ellenségek? Végül is ekkor együtt mentünk újratemetni, majd történelmi emlékmenetté alakulva tüntetni. De ekkortól egymással ellenséges barátok között keresem életem tartalmát – fogalmazott interjúnkban.
És szerencsére meg is adatott, hogy elismerjék őt egymással ellenséges barátok, később ugyanúgy, mint a rendszerváltás előtt. Még akkor is, ha ettől még persze bizonyos időkben nem volt egyszerűbb irodalommal foglalkozni. Mondjuk, azokkal az erdélyiekkel, akiket, ha nincs Kabdebó, más talán nem is mert volna felemlegetni, nemhogy dicsérő szóval illetni. Életútinterjúi nélkül is jóval kevesebbet tudnánk olyan fontos, mégis túl sokszor feledett alkotóinkról, mint Szentkuthy Miklós vagy Határ Győző. Esetleg az Újhold szerzőiről, akiknek szintén értő olvasójuk volt. Halála előtt nem sokkal még Nemes Nagy Ágnesről adott rövid interjút a Magyar Nemzetnek, rá jellemző módon egyszerre szólva a személyesről és szakmairól: „Ablakpárkányára magot szórt a gerléknek és galamboknak. Szép asszony volt, okos asszony volt, nagy költő volt – a maga nemében félelmetes szereplője a XX. századi irodalomnak –, és mindent tudott a versről. Szántó Piroska gyakorta szidta Ágnest, hogy csak otthon, a lakásában él, és Jókait olvas. De mit is tehetett volna, aki maga is Jókai-hősnőként élte, szenvedte, vívta életét? A magára maradt szépasszony, a hatalmi elit forgandósága idején derékba tört írói pálya szenvedője, aki mégis nagyhatalom maradt. Hiszen Ágnest mindenki tekintélyként fogadta. A hatalomnélküliség hatalmával élte le életét.”
Utóbbit elmondhattuk Kabdebó Lórántról is. Tisztelték szekértáborokon innen és túl, ahogy persze olyanok is, akik a politikai csaták vívása helyett életüket szintén az irodalomra tették fel. A közélet ettől még haláláig foglalkoztatta Kabdebót is, igyekezett megértéssel fordulni minden irányba. Amitől még persze megvolt a maga karakteres véleménye, kritikus szemmel figyelte a folyamatokat nyolcvanas évei közepén is. Külső szemlélő alig érthette, hogyan van ennyi mindenre figyelme, energiája. Hogyan bírja ekkora lendülettel még ma is? Hajtotta őt a tudásszomj, aminek köszönhetően fél évszázad elteltével is képes volt újat mondani legfontosabb szerzőjéről, Szabó Lőrincről. Mert tudta, hogy sokszor minden erőfeszítésünk hiábavaló, de ha még csak meg sem próbálkozunk a maximummal, hát tényleg nehéz lesz értékeinket menteni. – A véletlenen múlott, hogy az Aeneis megmaradt. Szerzőjének előbb kellett meghalnia, nem pusztíthatta el alkotását. Mi nem történik most a nagyvilágban? Dantét cenzúrázzák, Shakespeare-t kihagyják? Villon évszázados feledést élt túl. Szabó Lőrinc Naplójában leírja: öngyilkosságom meghamisítana. Bízzuk ezt inkább a jövőre – zárta interjúnkat. Most már a jövőre van bízva minden. Nekünk kell őriznünk a kabdebói örökséget.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/5. számában jelent meg, január 28-án.
