Szánom-bánom bűnömet: életemben egyetlenegyszer jártam Kárpátalján. Botrányosan kevés. Mentségemre szóljon, hogy, mint majd minden kis-magyarországi kismagyar, én is Erdélybe voltam szerelmes. Oda jártam, az volt a második hazám, de nemegyszer előfordult, hogy otthonosabban, magyarabbul éreztem magam odakint, mint idehaza. Igazából, csak hogy emeljem a kezdő vallomás pontértékét, akként, mint Románia magyar része, eszembe sem jutott a keleti nemzetrész. Tényleg szomorú. Tényleg sajnálom.
Ámde szerencsémre ifjú fővárosi újságíróként megtalált a lehetőség, hogy Orbán Viktor feleségének, delegációjának, konvojának, egyik autójának egyik utasaként odautazhassak. És akkor egy kis offtopic: a delegációs-konvojos autózgatás remek móka. Nem csodálom, hogy a politikusok rácuppannak: valahogy úgy kell elképzelni, mintha örökkön-örökké kijárási tilalom venné körül az embert, lehet tél, lehet nyár, reggel-délben-este, hétfőn munkakezdéskor, netán szombati bulihangulatban, mint kés a vajban, úgy hasíthatsz át bármely ország bármely városának bármely dugóalapú közlekedésén. Halandók szuperképessége.
Szóval hát Kárpátalja alig foltokban, villanásokban ragadt meg bennem a nagy rohanásban, bár mindjárt a határon kaptunk némi ukrán leckét, nekünk ugyanis nem adatott meg a diplomáciai útlevél, ezért kvázi bosszúként a többiekért, órákig packáztak velünk a határőrök. Amin én, a 48 órás nagylaki átkelések veteránja persze csak mosolyogtam: inni mindig van mit, az István, a király bekészítve a túlélőcsomagba, hajrá, idegen hatalmak zord egyenruhásai, gond nélkül végtelenszer tudok a sor végére visszaesni.
Amit viszont ebből a röpke, kvázi politikuskíséreti látogatásból is megéreztem, hogy valójában már akkor sem létezett odaát a központi hatalom. A helyi kiskirályok uralták és irányították a maffia-feudalista régióikat – minket is egy ilyen félmagyar félukrán, vastag fuxos, kövér csóka szabadított ki a határőrizeti „fogságból”.
Aztán a nyomor. Döbbenetes volt. Ha olyasmivel szembesülünk, a mai napig hajlamosak vagyunk azt mondani: Balkán. Hát nem. Kárpátalja. Szomorú időutazás. Nem tudom, hova, melyik idehazai korszakhoz lehetne hasonlítani, mert talán nincs is párhuzam: az apró, magyarlakta településeket látnia kellene mindenkinek, hogy megértse, milyenek is azok a nemzettársaink által megélt ukrajnai hétköznapok. Istenem, az árvaház… Kontrasztként az említett fuxos fickó által prezentált „Dobryden!” vacsoraparti…
Ám a lényeg, hogy nekem – úgymond – kellett ez, a Trianon áldozatává lett Sátoraljaújhely szülötteként, Erdély szerelmeseként valahogy ott állt össze, a le-föl száguldozó szirénázó rendőrkíséret elhomályosító forgatagában, hogy hányféle kerete is van magyarnak lenni.
Most pediglen olvasom a házkutatásokról, fenyegetésekről, az ilyen-olyan listákra pakolgatásokról szóló híreket. Ami Magyarországon sokaknak Soros, az Ukrajnában sokaknak a magyar. Csak ott nem propaganda- és hideg polgár-, hanem valódi háború dúl. S amikor a háborút vívó hatalom jelöl ki rábökéssel ellenséget, az bizony könnyedén halálossá tud válni. Őszinte leszek: nem érdekel, hogy jutottunk idáig. Hogy a rendszerváltás óta mikor, melyik kormányunknak micsoda és mekkora a felelőssége abban, hogy ma Kárpátalján magyarnak lenni életveszélyes. Csak annyit látok, hogy muszáj, hogy meg kell védeni őket. Kötelességünk.
Szijjártó Péter, most lehetsz valódi külügyminiszter. Kormányzás, diplomácia, érdekérvényesítés, ilyesmi. Állítólag überfaszák vagytok benne.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang karácsonyi dupla számában jelent meg december 18-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/51. számban? Itt megnézheti!
