Megkaptam a biztosítótól a következő évi kötelező biztosításra vonatkozó díjértesítőt. Az emelés nagyjából 34 százalékos (53 ezerről 71 ezerre), ami, ugye, némileg meghaladja a inflációt, legalábbis a hivatalosat. A durva növekmény magyarázata talán az lehet, hogy az elmúlt esztendőben betöltöttem a 71-et és vélhetően átléptem valami kategóriát. Hogy a biztosítás-statisztika mit mutat a hetvenes korosztály baleseti kockázatairól, azt nem tudom, de az utakon éppenséggel nem azt tapasztalom, hogy az öreg autókat vezető öreg vezetők száguldoznának a megengedett sebesség két-háromszorosával, vagy büntetőfékezgetnének vélt sérelmeik megtorlásaként, netán spontán gyorsulási versenyt provokálnának hasonszőrű idősekkel. (A magam példája se a magas kockázat irányába mutat: néhány napja volt kereken ötvenéves a jogsim, és bár eleinte vadultam kicsit – már amennyire vadulni lehetett egy használtan vett Trabanttal –, és okoztam is két koccanást, de legalább negyven éve nem volt még vétlen balesetem sem. Innen nézve a biztosítóknak – szerintem – elemi érdeke lenne engem és a hozzám hasonlókat kedvező árakkal és egyénre szabott kedvezményekkel magukhoz láncolni, hiszen más dolguk sincs velünk, mint évente egyszer lekönyvelni a bevételt.)
A szubjektív morgolódáson túl is van némi problémám a kötelező gépjármű felelősségbiztosítással, mert szerintem egy szerencsétlen öszvérmegoldás, amiben érthetetlenül keverednek a személyi és a tulajdoni biztosítások elemei. A kgfb-t ugyebár nem személyre kell kötni, hanem járműre. Ezért a biztosítók okkal mondhatják, hogy az én balesetmentességem nem lehet árpolitikai szempont, ha az autómat vezetheti a feleségem, fiam, szomszédom, bárki. Értem és megértem, de akkor miért kalkulációs tényező az életkorom vagy a jogosítványom kelte? Ha viszont valamiért mégis fontosak a egyéni tulajdonságaim, beleértve a kártörténetemet is, akkor az általam elért bonus-kedvezmény miért az autómhoz kötődik és nem a személyemhez?
(Ez utóbbit ismét személyes példával illusztrálom: az a kocsi, amelyik most a biztosítási évfordulójához közeledik, a második autóm. Ne gondoljunk semmi luxusra: az első számú járgányom, egy huszadik életévébe lépett Suzuki, amelyet az utóbbi tíz évben erősen lestrapált, hogy minden nap – hóban, sárban, esőben is – viszem benne mentett-befogadott kutyáimat – most éppen négyen vannak – valami olyan helyre, ahol egy órát szabadon szaladgálhatnak. Három éve viszont szükségét éreztük, hogy legyen egy olyan kocsink, amibe több órás nagytakarítás nélkül is beülhetünk „kimenő ruhában”, vagy amivel fuvarozhatjuk a kisunokákat. Megvettük második autónkat, egy akkor tizenkét éves Opel Astrát, amelynek megvásárlásakor csodálkozva vettem tudomásul, hogy bár személy szerint már régen B10-ben voltam, az új kötelezőmet csak A0-val köthettem meg.)
Mivel a baleseteket nem a járművek okozzák, hanem a vezetőik, szerintem az lenne a normális, ha a felelősségbiztosítás tisztán és egyértelműen a személyek biztosítása lenne: annak legyen kötelező megkötnie, akinek jogosítványa van, amit használni is akar. Ez esetben a díjat a ma is vizsgált tényezőkön kívül nyilván a jogosítvány kategóriája is befolyásolhatná: egy hivatásos vélhetően többet közlekedik, mint egy úrvezető; egy kamionnal bizonyára nagyobb kárt lehet okozni, mint egy városi minivel. (Azt már csak nagyon halkan teszem hozzá, hogy az ügyfélkezelő szoftverek már tizenöt-húsz esztendővel ezelőtt is lehetővé tették volna, hogy a sofőrök kártörténetét ne csak tíz évre, de akár élethosszig nyomon kövessék, és a mainál jobban kezeljék a kockázatokat vagy azok hiányát.)
Rolf Dobelli svájci író szerint a biztosítás nem is a kártérítés miatt nagyszerű találmány, hanem mert a futamidő alatt mérsékli az aggodalmakat. Márpedig ha ez így van, akkor biztosításra az embereknek nagyobb szüksége van, mint a szorongásra kevéssé hajlamos autóiknak.
(Örömhír és boldog vég: az egyik alkusz-portálon sikerült még a tavalyinál is olcsóbb biztosítást kötnöm, mivel az a cég, amelynél a lakásbiztosításunk van, jelentős kedvezményt kínált a kötelezőre. Köszönöm nekik.)
