Németország két felének, az NDK-nak és az NSZK-nak az egyesülése után (1990. október 3.) sokat törtem a fejem, vajon hová tűntek az egykori NDK kommunistái és besúgói. Annak idején téma volt köztünk, hogy a kádári szocializmushoz képest a Honecker irányította NDK-ban kemény viszonyok uralkodnak, sokkal szigorúbbak az előírások, az ellenőrzés következetes, a megtorlás kíméletlen, a belső elhárítás besúgóhálózata pedig magasan a miénk szintje fölött működik. Ezzel kapcsolatban persze csak tippjeink lehettek, de amikor egy művészeti csoporttal megyei kulturális küldöttségként meglátogattuk az ottani testvérmegyét, minden lépésünket szigorúan ellenőrizték. Az autóbuszunkat rendőrmotoros vezette föl, és amint kiszálltunk, azonnal csatlakoztak hozzánk minimum gyanús figurák – akikről természetesen sejtettük, hogy kik lehetnek. Megbízhatatlanok voltunk számukra. Egymás között csak németül beszéltek, de valaki figyelmeztetett minket, hogy legyünk óvatosak, mert elképzelhető, hogy igenis értenek magyarul.
Bennem két dolog maradt meg élénken. Idegenvezetőként kaptunk egy kint dolgozó, magyar hölgyet, akinek „kényes” kérdéseket is föltettünk, amikor busszal az épp aktuális úti cél felé igyekeztünk. A hölgy először láthatóan zavarba jött, aztán a sokadik kérdés után – alaposan körülnézve – halkan, könyörgő hangon kért minket: ha nem akarunk neki nagyon keresztbe tenni, akkor megkér minket, hogy ne kérdezzünk tőle ilyesmit. Respektáltuk a kérését, mert természetesen nem akartunk neki rosszat – de azért sejtettük, hogy ő is jelenteni fog rólunk. A másik eset az úgynevezett Lutherstadtban, Wittenbergben történt. Már előre beharangozták, hogy itt különleges látnivalóban lesz részünk. Természetesen mindnyájan arra gondoltuk, megmutatják nekünk a templomot, aminek az ajtajára 1517. október 31-én Luther kiszögezte azt a bizonyos 95 tételt – de szó sem volt ilyesmiről! Elvittek minket a város szélére, hogy megcsodálhassuk a monumentális szovjet, hősi emlékművet. Egyszerűen nem akartuk elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet velünk; csak bámultunk egymásra, és dühösen vonogattuk a vállunkat.
Annyit még: az NDK-ból NSZK-ba történő határátkelés során szinte mozdulatlanul kellett ülni a szögesdrótos betonkerítések között álló buszban, és nyikkanni sem volt szabad, amikor a határőr, géppisztollyal a hátán, egy hatalmas farkaskutyával végigvonult az ülések között, és alaposan végigvizslatott mindnyájunkat. Hogy leszálljunk, és esetleg keressünk egy WC-t? Szó sem lehetett róla! Átérve a másik oldalra, mindössze egy kis fülkét találtunk, ahonnan unott arccal előjött egy hivatalnok, és átvette pecsételésre a korábban már összegyűjtött útleveleket. Dehogyis számolta meg, hogy annyian vagyunk-e, mint ahány útlevelet átadtunk. Kizárólag ezek miatt a pecsétek miatt kellett megállnunk. És WC-re is el lehetett menni.
Szóval megtörtént a rendszerváltás, és Németország keleti részén nagy hirtelen mindenki elfelejtette korábbi szocialista/kommunista mivoltát, a kertben mélyre elásta a fóliába csomagolt pártkönyvét (hátha egyszer még…), és bősz kapitalistává vedlett át. Ilyen könnyen megy a tudatformálás, vagy egyszerűen csak működésbe lépett az a marxi tétel, hogy a lét határozza meg a tudatot? És mi lett azzal a rengeteg besúgóval, Stasi-ügynökkel? Igen, ez egy nagyon bonyolult kérdés, de bennem folyton motoszkált a gondolat: ugyanarról a népről van szó, mégis miként létezhet(ett) és működhet(ett) két ilyen, egymással homlokegyenest ellentétes körülményeket biztosító rendszer? Igaz, a németek esetén még fölhozható, hogy ha ugyanarról a népről van is szó, ez egészen mégsem így van. Ismerve a történelmüket, tudhatjuk, hogy hány tartomány létezett korábban, bajorokkal, szászokkal, poroszokkal – hogy csak a legismertebbeket említsem, s ezek között bizony adódtak néha komoly, mentalitásbeli különbségek is.
Talán ennél is élesebben kirajzolódik egy ellentét a Távol-Keleten, a földrajzilag zárt Koreai-félszigeten. Ugyanaz a nép, mégis egymástól fényévnyi távolságra lévő államrend és életszínvonal. A 25 és fél milliós Észak-Korea az európai változások ellenére ma is keményen tartja a szocialista köntösbe bújtatott, monarchikus államrendet, míg tőle délre ugyanaz a nép egy 52 milliós országban működteti a demokráciát, és az északi szomszédjához képest elképesztően magas társadalmi-technikai-kulturális nívón éli mindennapjait. És megemlíthetném még ugyanitt a korábbi Észak- és Dél-Vietnam kérdését is, de ne szaporítsuk a szót! Számomra mindez nehezen értelmezhető, s kénytelen vagyok azt a konzekvenciát levonni mindebből, hogy az emberekkel adott körülmények között egészen elképesztő, s egymásnak igencsak ellentmondó dolgokat is meg lehet tenni. Ugyanazokkal az emberekkel. Vajon akkor mi a döntő, mi mondja ki a végszót?
De térjünk vissza a Kárpát-medencébe, ahol szomorúan tapasztalhatjuk, hogy egy adott országon belül is létezhetnek hatalmas ellentétek és különbségek. Pedig mi itt mindnyájan ugyanabban az államrendben élünk, ugyanazon viszonyok között – vagy talán mégsem? Van, akire vonatkoznak a törvények, van, akire meg nem annyira? Egy ország határain belül is kiépíthetők egymással szöges ellentétben működő, egymástól elszigetelt, rendnek éppen nem nevezhető állapotok. És a határokon belül is fönntartható két(?), egymásra gyűlölettel tekintő, egymást meghallgatni, tolerálni, megérteni képtelen embercsoport, amelynek tagjai egytől egyik a másik bukásáért drukkolnak (abszurd módon gyakran imádkoznak is), s azt tartják az egyetlen, üdvözítő megoldásnak, ha a másikakat legalábbis földbe döngölik.
Hogy ebből miként lehet kikecmeregni, fogalmam sincs. Egyedül abban vagyok egészen biztos, hogy nem a jelenleg uralkodó kormánypártot vagy az ellenzéki oldal képviselőit kell leváltani, mert attól még az égvilágon semmi nem fog megváltozni. Látszólag talán – de a mélyben megmaradunk olyannak, amilyenek voltunk, s aminek a következtében mára előállt a móriczi uram-bátyám világ. Az én korosztályomból talán sokan látták az 1969-ben bemutatott, Az oroszlán ugrani készül című, mai szemmel nézve bugyuta magyar akciófilmet. Soha nem volt még ennyire aktuális a később népszerűvé váló filmdal, amelyben Szörényi Levente énekelte Bródy dalszövegét: „Miért hagytuk, hogy így legyen?” – Csak két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi butaság, bár az elsőben nem vagyok egészen biztos – vallotta egykoron Albert Einstein. Jó lenne gyakrabban idézni ezt a figyelemfelkeltő megállapítást! Változás ebben a viharvert országban csak akkor lesz, ha mi fogunk megváltozni. Mi, a nép, mindnyájan. Mentalitásban, hozzáállásban, gondolkodásmódban, egymás iránti tisztelettel és toleranciával. Amíg ez nem valósul meg, fölösleges ábrándozni a szebb jövőről. És hogy mitől és mikor fog bekövetkezni…?
