Ha a Heti Hetes több mint egy évtizedes hanyatlása valakiben méltán megszemélyesült, akkor az Hajdu Steve volt. A magát viccesnek pozicionáló ripacs egyetlen olyan pillanatot sem hagyott a közös emlékezetben, amire érdemes lett volna visszaemlékezni. Stréber módjára törte kezét-lábát, hogy minél inkább megfeleljen annak a kurzusnak, amelyik a Fidesz 2010-es országfoglalásáig a kulturális krediteket osztogatta Magyarországon. Hajdu Steve gyávasága és szolgasága rendkívüli karizmátlansággal és szellemtelenséggel párosult, ami hatékonyan keltette azt az érzést a jobb sorsra érdemes közönség körében, hogy aki Farkasházy Teddy bácsi szemében megbízható, jó elvtársnak mutatkozik, az nem lehet túl tehetségtelen az állandó szerepléshez. Hiszen Teddy bácsi maga is úgy vált a humor pápájává Magyarországon, hogy nem pusztán a mai napig tartozik a nyilvánosságnak az első vicces pillanatával, de önfeledten nevetni sem látta még senki. Ugyan ki méltányolhatta volna hívebben Hajdu Steve erőlködve előadott középszerűségét, ha nem Teddy bácsi, hisz őt sem a képessége, hanem a balliberális kurzus iránti feddhetetlen hűsége tette egy nyomorúságos korszak Ignotusává.
Hajdu Steve minden képernyőn töltött pillanatával azt üzente a magyaroknak, hogy a kontraszelektív hazai szórakoztatóiparban az alkalmatlanság nem hátrány: elég a színházi elithez meg a médiaelithez tartozni, elég a megfelelő noteszekbe és bizalmi státuszokba befészkelődni, s akkor az idők végezetéig lehet tehetség és teljesítmény nélkül pöffeszkedni a nyilvánosságban. Hajdu Steve jól tudta ezt: soha nem énekelt ki a kánonból, mert megértette, hogy nem a közönséget, hanem Teddy bácsit meg a mindenkori Teddy bácsikat kell meggyőznie, és akkor örökre adós maradhat humorral, szellemmel, érvénnyel – bármivel, ami szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban széles körű közszereplésre jogosít. Hajdu Steve képernyős jelenléte önmagában bizonyítványa volt annak az alkalmatlan és belterjes médiaelitnek, amibe a legjobb teljesítménnyel sem lehetett bekerülni, és ahonnan a legrosszabb teljesítménnyel sem lehetett kihullani.
2010-ben ez a velejéig ócska médiagarnitúra a balliberális politikai elittel együtt megbukott, és az a tény, hogy hallatlan hitványság lépett a helyére, még szemernyi nosztalgiát sem kelt iránta. Hajdu Steve maga is sokat vesztett a fülkeforradalmi rendszerváltással: mivel a közönség nem a személyéhez, hanem a gyámságát végző kulturális kurzushoz kötődött, a humortalan színésznek nem jutott mentőcsónak a süllyedő Titanicon. Nem csoda, hogy a rendkívüli keserűség nagy mellénnyel előadott ostobaság képében bukott ki Hajdu Steve arcából az RTL Reggeli című műsorában. A humor nagyágyújaként kezelt szellemtelen kurzusszolga óriási önbizalommal adta elő, hogy Azahriah és Szoboszlai Dominik nem magyarok, mert a munkakultúrájuk révén a nemzetközi mezőnyben is megállják a helyüket. Úgy tűnik, Hajdu Steve szemében három Puskás felér egy Wembley-vel, mert ha egy érveléshez neki jó példák kellenek, ugyan miért ne hajlítgassa a valóságot a maga kedvére?
A hungarofóbiára vadászó rendszersajtó azonnal lecsapott az esetre, mint a magyarság iránti gyűlölet legfrissebb precedensére, és bár Hajdu Steve nem sokat tehet a NER-média működéséről, azért nem volt muszáj a fölényeskedő butaságával tennie arról, hogy a kormányzati hiénafalkának ezúttal még igaza is legyen. Hogyne volna Azahriah és Szoboszlai magyar? Minden ízükben magyarok. Vagy ezek szerint senki nem magyar, aki valaha is kitört a Hajdu Steve által reprezentált középszerűségből? Hajdu Steve nyugodtan mondhatta volna azt, hogy Azahriah és Szoboszlai nem a tipikus magyar karrierutat választotta, mert jobban akarták a sikert, és nagyobb áldozatot voltak hajlandók hozni érte, mint általában a magyarok – és ez esetben most senki nem hörögne.
Hajdu Steve szerint a magyarságot lustasága és akarattalansága, karrierképtelensége és tespedt motiválatlansága teszi magyarrá – márpedig ezt egy akármennyire is önérzetes magyar pusztán a magyar kultúra huszadik századi teljesítményeire hivatkozva vissza kell, hogy utasítsa. Ady Endrére, Babits Mihályra, Hamvas Bélára, József Attilára, Karinthy Frigyesre, Kosztolányi Dezsőre, Márai Sándorra, Mikszáth Kálmánra, Molnár Ferencre, Móricz Zsigmondra, Pilinszky Jánosra, Radnóti Miklósra, Szabó Lőrincre, Szerb Antalra meg Weöres Sándorra sem azt nem lehet rásütni, hogy ne lettek volna magyarok, sem azt, hogy ne lett volna akármilyen öszszevetésben színvonalas életművük. Nyilván minden magyar érzi, hogy Baukó Azahriah Attila nem azt a pályaívet járja be, amit Pityinger Dopeman László, ahogy azt is, hogy Szoboszlai Dominik nem azokat a karrierdöntéseket hozza, amelyeket Dzsudzsák Balázs, de akár Hajdu Steve is beláthatná, hogy nem azért, mert ne lennének vagy mert kevésbé lennének magyarok, hanem azért, mert jobb mentalitású, többre vágyó, szorgalmasabb magyarok a Kárpát-medencében élők többségénél. Hajdu Steve sem azért adós a teljesítményével, mert magyar, hanem azért elég tőle az, amit nyújt, mert a magyar kultúra az ezredfordulóra ennyire siralmas állapotba süllyedt.
A magyarságot csüggedtsége, erőtlensége, nyomorult éber kómája, amelyen az Orbán-rendszer élősködik, nem képezi, hanem jellemzi – aki magyar, az nem ettől magyar, hanem ezt elszenvedve az. Vagy Hajdu Steve készen áll a Nobel-díjas Karikó Katalint, Kertész Imrét és Krausz Ferencet is kirekeszteni a magyarságból? Hajdu Steve bizonyára hízelegni próbált Azahriahnak és Szoboszlainak azzal, hogy nem magyarok, de a magyarok legnagyobbjait egy ilyen „dicséret” aligha tette volna a múltban, vagy tenné a jelenben büszkévé. A magyarság ezeréves nyelv, kultúra és államiság örököse, ez az évezred pedig rendkívüli formátumú alakok tömegét termelte ki ahhoz, hogy annak, aki a tényleges nagyságot magyarként ostromolja, bőven legyen kikről példát vennie.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/2. számában jelent meg január 12-én.
