Aki a hazai társadalmi viszonyok polgárosíthatatlanságának okát kutatja, minduntalan ugyanarra a magyarázatra jut. Nem a gyurcsányi vagy az orbáni elit okozza a válságot, ezek legfeljebb annak az uralására meg az azon való élősködésre tettek és tesznek kísérletet kisebb-nagyobb sikerrel: a bajok társadalmiak, az elit romlottsága és despotikus hajlama pedig már ennek a terméke. A törökök által másfél évszázadon át megszállt, majd a Habsburgok által élelmiszerraktárnak használt Magyarország polgári forradalmát Moszkva a XIX. és a XX. században is vérbe fojtotta, a trianoni békediktátum pedig épp a legpolgárosultabb régiókat, a török uralom által érintetlen Felvidéket meg az Oszmán Birodalomtól viszonylagos különállást élvező Erdélyt csatolta el Magyarországtól, így ami a határokon belül maradt, az szinte kizárólag a hódoltság – regionális és kulturális értelemben egyaránt. A hiteles analízis keretében sajnos le kell vonni azt a keserű tanulságot, hogy a Kárpát-medencében nem teremtődtek meg a polgári társadalom feltételei, márpedig egy olyan országot, amelynek a lakói nem polgárok, csoda lenne, ha demokraták vezetnének.
„Mindenki meg akarja szolgálni azt, amit elsején kap, és olyan világnézeti elveket táplál, amelyek jövő havi fizetését is biztosítják. Nem munkából, hanem hazugságból élünk.” E szavakkal írja le Hamvas Béla a lelkiismeret meghamisításának azt a sajátosan kelet-európai létállapotát, ami Magyarországon kitölti a polgári társadalom helyén tátongó űrt. A rendszerváltás kudarcba fulladt, az értelmiség felzárkózást célzó igyekezete nem bizonyult többnek puszta rakománykultusznál, mert polgári társadalmat nem nyugati mintára alapított intézmények okoznak: ahhoz önmagukért felelős polgárok kellenek – pontosabban kellenének. A külső elnyomás hiánya kevés, ha a szabadságnak az emberi lelkekben nincs becsülete.
Magyarországnak nem lett polgársága. Még az úgynevezett liberális értelmiség is jóformán kizárólag kisegzisztenciákból áll, akiknek hónap végéig be kell fizetniük a sárga csekkjeiket – ez a létbizonytalanság pedig a betevő krumplileves erejével lehetetleníti el az autonómiát. A polgár nem burzsoá. A burzsoá tőkés, aki az idei évről a jövő évre, a jövő évről meg az azt követő évre a marxi bővített újratermelés nyomán gazdagabbá és még gazdagabbá válni törekszik. A polgár vele szemben nem akar nagyobb és nagyobb vagyont – mindössze a szabadságát meg az autonómiáját áll készen a pénzéből megváltani, és ebben különbözik a hónapról hónapra éldegélő, írástudó proletártól. Egy polgárral nem fordulhat elő az, ami a bérből és fizetésből élő kisemberrel, hogy amikor a főnöke elbocsájtással fenyegeti, ő behúzza fülét-farkát, és meghunyászkodva végrehajtja azt, amit bárcsak ne volna muszáj neki, csakhogy nem a maga ura. Egy polgár ilyen helyzetben csak vállat von, és azt mondja, hogy „ilyen áron nem akarok itt dolgozni”, aztán emelt fővel távozik a munkahelyéről – megteheti: van hová visszavonulnia.
A szociológusok középosztálynak nevezik azt a társadalmi csoportot, amely egy polgári társadalom bázisát képes jelenteni. Csakhogy a padlássöprések Magyarországán nem tudott számottevő vagyon szülőről gyermekre átöröklődni, így minden nemzedék megélhetése nagyjából a maga munkaerejének és alattvalói hajlandóságának függvénye. „Amit megeszem, az az enyém, azt nem veheti el tőlem senki” – így hangzik annak a népnek az életigazsága, amelyiknek időről időre minden tulajdonát be kellett szolgáltatnia. A feudalizmus konzerválásának legfőbb pillére a morális létállapot megrontása: a megélhetés vezérelte duplagondol, vagyis az énazonosság érdeknek való feláldozása. Mária Terézia, Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János és Orbán Viktor hűbéri Magyarországán az én beszolgáltatásra szoruló entitás, míg az érdek mindenható, világformáló erő. Miért hódol meg egy nép olyan vezetőknek, akiket nem tisztel? Hát azért, mert önmagát sem tiszteli. Tisztelet híján a társadalmat vezérlő kapacitás a létbizonytalanság által generált félelem.
Magyarországon párhuzamosan működik egy kapitalizmus és egy feudalizmus – a kapitalizmus fizetőeszköze a haszon, a feudalizmus fizetőeszköze a hűség. Aki nem akarja megcsókolni a pecsétgyűrűt, annak adott a lehetőség, hogy orcája verítékével a kapitalizmusban boldoguljon, annak azonban, aki hajlandó a meggyőződését a legfőbb hűbérúr lábainál adomány gyanánt elhelyezni, soha nem kell önmaga fenntartásáért a piacon küszködnie, mert ami a megélhetését biztosítja, az a hűsége, amely szó latinul: fides. Az állampárt legalább egyetlen gesztusa erejéig őszinte a magyarokkal, amint a maga nevével kommunikálja az egyetlen értéket, amelyet elismer. A feudalizmus Magyarországon pragmatizmus, amennyiben a legutolsó olyan társadalmi berendezkedés, ami működött, és aminek a társadalmi alapjai adottak. Az erősebb kutya közösülésének elve teszi a hűbérúr, a hűbéres és a jobbágy szerepét megkérdőjelezhetetlenné, mert Magyarországon a tehetség, a tudás és a szorgalom képezte teljesítményből csak elvétve vált megélhetési stratégia. Az adományozási lánc valóságával szemben álló meritokrácia fogalma nem egyéb magyarok millióinak szemében, mint olyan arrogáns nyugati társadalmak elvárása, amelyek nem hajlandóak tudomásul venni, hogy a Kárpát-medencében több száz éve megállt az idő.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/50. számában jelent meg december 15-én.
