Most múlik pontosan: a pillanatot uralni többé már nem lehet

Mivel minden ellenkező híresztelés ellenére a Magyar Hangnál nem dolgoznak víruskollaboránsok (agyrém, hogy ezt egyáltalán le kell írni, márpedig le kell), ezért azzal kezdeném, hogy jó ötletnek tartom a kijárási korlátozás meghirdetését.

Persze könnyen beszélek: amióta veszélyhelyzet van Magyarországon, én már nagyjából ezek szerint a korlátozások szerint szervezem az életem, ami nem könnyű, de azért még bőven kibírható. Egyedül a 9–12 óráig tartó időkorlátozás jelent újdonságot – ebben az idősávban csak 65 év felettiek látogathatják a boltokat, gyógyszertárakat –, ezen kívül tényleg rengeteg kiskaput hagy nyitva a kormány rendelete. Úgyhogy nem tehetünk mást, mint bízunk honfitársaink felelős és belátó viselkedésében, amíg az Orbán Viktor vezette magyar állam úgyis csak szalad a korona után.

Ilyenkor derül ki, hogy mennyire kár, hogy a Fidesz (és a KDNP) csak politikai terméknek gondolta a polgári Magyarország vízióját. Ugyanis ha csupán azt az energiát, időt és forrást, amit gyűlölködésre, ellenségképzésre és lőrincezésre szánták, arra fordították volna, hogy letegyék egy magabíró, erős középosztály alapjait, akkor már lehet, hogy rég nem itt tartanánk. Itt most nemcsak a járványra gondolok, úgyhogy ezúton szeretném felhívni a nemzeti oldal (esküszöm, nem röhögtem el magam, amíg leírtam) azon politikusainak, például Budai „Thürmer” Gyulának, valamint médiamunkásainak Gajdics „KISZ-titkár” Ottónak a figyelmét, hogy az eredményes, következetes és szigorú intézkedéseket követelő válságkezeléshez egyáltalán nem szükséges visszasírni a kádári diktatúrát. Sőt, pont hogy nagyon gyorsan el kéne felejteni minden beidegződést abból az időszakból.

Tíz év alatt a Fidesz (sőt a KDNP is) inkább hegedülő tücsökként viselkedett, és nem szorgos hangyaként. Cinikus röhögésbe kezdtek holdudvarostul, ha bárki felemlegette a humán szféra magárahagyottságát, vagy rávilágított mindent felélő politikájuk veszélyesen fékezhetetlen természetére.

Megfeledkeztek a jövő elkezdéséről, helyette a pillanat uralásában kezdtek hinni. És a pillanat uralásnak megvan az a hátránya, hogy a pillanat, attól, hogy uralva van, még gyorsan elmúlik. Veszélyhelyzet idején, amikor cselekedni is kell, nem csak beszélni róla; amikor államférfiként kell viselkedni, nem pedig játszani a millitaryshop raktárosát, nos, akkor különösen gyorsan elillan az uralt pillanat. Ráadásul itt most nem lehet apellálni a rövid választói emlékezetre, hiszen most néhány, vagy egy nap alatt következnek be azok a hajtűkanyarok, amikhez korábban egy-két hónap vagy év kellett. Minden intézkedésre kiemelt figyelem irányul, hiszen tényleg mindannyiunk életét érintik, és ha nagy hanggal, ám következetlenül hirdetjük ki őket, akkor úgy fog festeni idelent, hogy odafent valaki idegesen rángatja a kormányt.

Így aztán a pénteken, Orbán Viktor által bejelentett kijárási korlátozások, valamint a csütörtök este Müller Cecília tiszti főorvos által lezárt határok hajszálpontosan megmutatják, hogy az a hétfői bazári komédia, amit a felhatalmazási törvény megszavazása kapcsán a Parlamentben előadott a miniszterelnök és a kormánypártok, az tényleg az volt, aminek látszott is: közönséges bazári komédia, amire a világon semmi szükség nem volt.

Ja, de bocsánat, egyvalamire mégis jó volt: kedden és szerdán volt alkalma ismét a nemzeti, keresztény oldalnak (megint nem röhögtem), hogy egy kicsit gyakorolja azt, amihez igazán ért: gyűlölködjön, hárítsa a felelősséget és uralja a pillanatot. De az a pillanat már el is múlt. Plusz, ha a tetőzés valóban hónapok múlva következik be, akkor már senki sem fog emlékezni arra, hogy március vége felé mit is nyomatott az ellenzékről orrba-szájba az állami pénzzel kitömött propagandaholding.

Úgyhogy tényleg itt lenne az ideje annak, hogy a Fidesz (a KDNP-vel egyetemben) megértse: most el kell felejteni, hogy mit mér a Századvég, hogy mennyi lájk érkezik a miniszterelnök úr dobozsimogatására. Itt az ideje, hogy a magyar társadalom után egy kicsit a kormány tagjai is felfogják, hogy micsoda veszéllyel is nézünk szembe, ezért aztán bizonyos hétköznapi szokásainkat most korlátozni kell. Eddig politikailag kifizetődő volt a gyűlöletkeltés, el is hiszem, látom is, hogy hisznek benne „arrafelé” sokan. De most a szeretetben és az összefogásban, vagy legalább az ezek erejében való hit lenne a megoldás.

Persze nyilvánvalóan politikai termék volt még az is, úgyhogy nem is szóltam semmit. Csak annyit jegyzek meg csendben, hogy most hiába vette kézbe a Fidesz (KDNP-stül) az egész válságkezelést, azért én inkább reménykedem a felelősen gondolkodó, belátó magyarokban és az út szélén hagyott magyar egészségügyben, mint az ország választott vezetőiben. Pedig állítólag a krízisek a kormánypártoknak kedveznek, és még egyszer mondom, víruskollaboráns se vagyok.