Egy idő után az ember már nem számolja, hányadik érettségi találkozóra is gyűlik össze a társaság. Annyit tudok, hogy valahol az 55 és 60 között járhatunk – nincs kedvem utánaszámolni. Sok ez, bárhonnan is nézzük! Fogyatkozik a társaság rendesen, a fele még épp megvan, de egyre sűrűbben találkozunk a temetőkben. Épp ezért úgy egy évtizede valaki közülünk azt javasolta, jó lenne ezután évente összejönni, ha már ilyen sebességgel csökken a létszám. Eleinte mindig akadt önként vállalkozó, aki valahol megszervezte az együtt töltött, hétvégi 3 napot, sokfelé megfordultunk az országban, de végül lehorgonyoztunk a szerzetesrend vendégházánál – tudniillik egyházi gimnáziumot végeztünk, jó rendi kapcsolatokkal, s a vendégház ideálisnak mondható számunkra a zuhanyozóval és WC-vel ellátott, kétszemélyes szobáival. Nem beszélve arról, hogy az apátság és a gimnázium mindössze tízperces autóút a vendégháztól.
Furcsa kettősség jellemzi ezeket az összejöveteleket. Évtizedekkel ezelőtt még az egyik legfontosabb programpont az volt, hogy összejöttünk a régi osztálytermünkben, ahol a korábbi osztályfőnökünk/prefektusunk már várt bennünket. Mindenki igyekezett emlékezni, melyik padban is ült egykoron, aztán névsor szerint végigmentünk a jelenlévőkön: mindenki elmesélte az életének fontos (és a többiek számára gyakran érdektelen) eseményeit, néha olyan bő lére eresztve, hogy akár az éjfél is ránk köszöntött. Igen, akkor még, a mai korunkhoz mérten, fiatalok voltunk, ifjú házasok és apák, tele lelkesedéssel, tervekkel, életkedvvel. Mára a csapat egy része megözvegyült vagy elvált, sokkal inkább tekintgetünk hátra, mint előre, és valami oknál fogva egyre erőteljesebben megmutatkoznak a korábban valamiért elfedett különbségek. Erősen polarizálódott a társaság mind a politikai fölfogásunk, mind a társadalmi/szociális nézeteink vonatkozásában, és ezek a különbségek bizony néha kemény vitákat is szülnek. Persze igyekszünk bizonyos határokat nem áthágni, vagyis harag azért nincs – bár ebben azért nem vagyok száz százalékig biztos.
Szerzetes gimnázium lévén a tananyagban akkortájt hangsúlyosan szerepeltek a vallással kapcsolatos kérdések, mint ahogy a napi tevékenységek során is a vallás előírásai domináltak a protokollban. Ezt mindenki természetesnek vette, hiszen azért jelentkeztünk oda annak idején, mert ezt a vonalat akartuk követni – legalábbis a szüleink ezt így akarták, mert ebben a korban ritkán fordul elő, hogy az ember maga dönt a sorsáról. Ennek következtében a társaság viszonylag homogénnek volt mondható. Aki mégis nagyon kilógott a sorból – csak néhány ilyen akadt –, az egyszerűen lemorzsolódott. De kikerülve a nagybetűs Életbe, az idő keményen meggyúrt mindnyájunkat, kihozta belőlünk az igazi vagy igazinak vélt énünket, ennek következtében, az évtizedek múlásával egyre heterogénebb társaság gyűlt össze a találkozókon.
Hadd mondjak egy példát, hogy egyértelmű legyen, miről beszélek! A viták központjában – a politika mellett – természetesen a vallási kérdések állnak. Én az évek során teljes mértékben hátat fordítottam a katolikus dogmák világának, számomra elfogadhatatlan az az érv, hogy ez így van, és kész, isteni kinyilatkoztatás, tessék hinni benne és fenntartás nélkül elfogadni! Egyre inkább a racionális megközelítés híve lettem, és mivel a bennem fölmerülő kérdésekre többnyire csupán dogmatikus válaszokat kaptam, kihátráltam ebből a mentalitásból, és máshol kerestem (és találtam is) válaszokat. Ennek következtében gyakran belém bújik a kisördög, és szívesen provokálom azokat a társaimat, akikről tudom, hogy fanatikus hívők. Legutóbb azzal a kijelentésemmel kavartam föl rendesen az állóvizet, hogy bejelentettem: Jézus léte történelmileg nem igazolható. Na, amit kaptam, azt nem tűzöm a kalapom mellé, ennek ellenére a kialakuló vita nagyon tanulságos volt számomra, és néhány, szinte már szórakoztatónak is nevezhető esemény részese is lehettem – erre mindjárt rátérek.
Az első és leghangosabb vélemény rögtön az volt, hogy miként veszem én a bátorságot ahhoz, hogy egykori szerzetesrendi diákként tagadjam Jézus létezését. Egy gondolkodó ember rögtön rádöbben a nekem szegezett vádnak az abszurditására, mert egyértelmű, hogy ha valami történelmileg nem bizonyítható, az nem azt jelenti, hogy meg sem történt. Szóval az engem ért vád sokkal inkább dehonesztáló a vádlóimra nézve, mint rám. Ilyen és hasonló akciók miatt elég hamar fekete báránnyá váltam a társaság egy részének a szemében. Természetesen tudtam, hogy ezekkel a gondolatokkal nem vagyok egyedül, de több hasonszőrű társam is úgy gondolta, a vita meddő, nem érdemes bekapcsolódni. Lehet, hogy nekik van igazuk?
Ami később mosolyra késztetett, az este történt. Egyik vakbuzgó osztálytársam minden találkozásunk alkalmával igyekszik intenzív módon hatni a körülötte lévőkre, hangsúlyozva a katolikus vallás egyértelmű és vitathatatlan felsőbbrendűségét. Ezt néha propagandaanyagokkal is igyekszik alátámasztani, többek között különféle, meglehetősen vitatható színvonalú szórólapokkal. Erre az esetre viszont színes rózsafűzérekkel rukkolt elő, mindenki számára adott egyet, kivéve engem és egy másik társamat, aki szintén nem rejtette véka alá az ide vonatkozó véleményét. Azon kívül, hogy megmosolyogtam az akciót, megfordult bennem az a gondolat is, vajon miféle hite lehet ennek az embernek? A keresztény szeretet és megbocsátás nevében úgy gondolja, neki joga van az ítélkezéshez, és az akciójával lelkiismeretfurdalás nélkül, látványosan kirekeszt kettőnket a társaságból az általa eretnek vélt gondolatok miatt?
Természetesen veszteség nem ért, mert még a rózsafűzér-osztogatás elején eldöntöttem, hogy ha hozzám ér, nagyon szépen megköszönöm a kedvességét(?), de megmondom, hogy nem tartok igényt egy számomra jelentőséggel nem bíró tárgyra – de erre, mint említettem, nem került sor. Vagyis rózsafűzérem nincs, viszont gazdagabb lettem egy nem túl vidám tapasztalattal.
De hogy ne ezzel zárjam: egyik társunk rendszeresen vadászik, évente ő biztosítja számunkra az ellátmányt. Pácolt szarvascomb-szeletek roston sütve, vaddisznópörkölt, sonka, kolbász vadhúsból… aki még nem kóstolt ilyesmit, annak hiába említem mindezt, aki viszont igen, tudja, miről beszélek. Vagyis: ha a vége jó, minden jó.
