A francia forradalom jelszava a modern korban eszmetörténetté vált: a szabadság liberalizmussá, az egyenlőség szocializmussá, a testvériség konzervativizmussá és nacionalizmussá. A XX. század folyamán ezek az eszmék elérték a maguk kompromisszummentes teljesülését, és államszervezetekké meg társadalmi modellekké organizálódtak. A totalizált szabadság a neoliberális alapon megszervezett és éjjeliőrállammal felügyelt képviseleti demokrácia, mely a javakat éhbérért, embertelen körülmények közt termeli meg, s melyben a fogyasztást az intézményes tudatiparhoz rendelt logók és szlogenek emberi tudattalanokba sulykolása szabályozza. A totalizált egyenlőség a forradalmi élcsapat által berendezett proletárdiktatúra, mely a termelőeszközöket kollektív tulajdonba vonja, a gazdaságot államilag vezérli, s az élet valamennyi területét uralja és koordinálja. A totalizált testvériség a nemzeti közösség tömeges mozgósításával megszervezett és a saját etnikum felsőbbrendűségét hirdető, szélsőségesen nacionalista és militarista ellenforradalmi junta.
Amikor az Európai Unió közvéleménye afelett értetlenkedik, miként tudott az államszövetség határain belül berendezkedni egy önkényuralom a tagállamok polgárai által befizetett, fejlesztésre szánt forrásokból, Brüsszellel szembeni ellenállásra épülő szabadságharcos retorikával és identitással, akkor két tényezőről sem vesznek tudomást, mert azok elismerhetetlenek számukra. Az egyik ezek közül az, hogy a nyugati liberális demokráciáknak ma már elsőrendűen nem politikájuk, hanem gazdaságuk van, ezeknek az államoknak a legfőbb döntéseit ennek megfelelően többé nem politikusok, hanem cégek menedzserei hozzák. A képviseleti demokráciák, proletárdiktatúrák és fasiszta junták huszadik századi összecsapása 1945-ben az ellenforradalmi rezsimek vereségét, majd 1989-ben a proletárdiktatúrák összeomlását hozta, az általuk szedett véráldozat azonban minden történelmi mértéket felülmúlt. Európa a teljes felégés, kivérzés és világjobbító eszmékből való kiábrándulás állapotában sutba vágta a politikai szempontokat, melyek nemzedékek leírhatatlan szenvedését okozták, helyükre pedig gazdasági megfontolásokat állított. A franciák félelme a németektől és a németek félelme önmaguktól két világháborúból táplálkozott – ez a félelem hívta életre Európa fokozatos egységesülését: előbb az Európai Szén- és Acélközösséget, majd az Európai Gazdasági Közösséget, végül az EU-t. Ennek az egységesülő Európának sokkal kevesebb politikai és sokkal több gazdasági szempontja lett, mint az azt alkotó tagállamoknak – az integrációt lépten-nyomon gáncsoló tagállami önzések is elsősorban gazdasági megfontolásokat hordoznak.
Az EU-nak nincs gazdája, nincs identitása, nincs egységes külpolitikája, diplomáciája, hadereje és szociális politikája – mindössze közös gazdasága van. Nem csoda, hogy Orbán Viktornak semmilyen módon nem kell politikailag alkalmazkodnia Európához, hisz az a véres huszadik század után szabályosan retteg attól, hogy a politikát igazán komolyan vegye. Mivel Európa gazdasági egység, melynek politikája a gazdaságából következik, Orbán Viktornak Európa gazdasági hatalmai, legtőkeerősebb részvénytársaságai elé kell elég jó ajánlatot letennie – az így születő status quóhoz pedig az európai politika alkalmazkodni fog, mert alkalmazkodnia kell. Orbán Viktor jól számolt Európa politikai kiüresedettségével: a magyar emberi erőforrás túlóratörvénnyel megtámogatott kiszolgáltatása a német autógyáraknak hatékonyan teremtette meg az orbáni tekintélyuralom kontinentális legitimitását és Angela Merkel német kancellár fővédnöki támogatását. Ugyan kicsoda Németország kormányfője, hogy egy gazdaságilag előnyös együttműködést holmi demokratikus és jogállami szempontokra hivatkozva megakadályozzon? Európa végigszenvedte azt a huszadik századot, amelyet a német politika komolyan vétele okozott – egy olyan jóságos nagyanyó, mint Merkel asszony nem vehette magának a bátorságot ahhoz, hogy visszavezesse a németeket az ideológiai meggyőződés következetes képviseletének ösvényére, mert jól tudta, hogy ha ennek a népnek a fanatizmusa elszabadul, az egész Európát lángba borítja.
A másik tényező, amely az orbáni illiberális államrend unióba illeszkedését lehetővé teszi, s amellyel Európa elitje és közvéleménye nem hajlandó szembesülni, hogy a tőke a három modern eszmeáramlat háromféle államszervezetté és társadalmi szerkezetté szilárduló rendszerei közül mindössze eggyel, a proletárdiktatúrákkal áll tényleges konfliktusban, míg a másik kettővel – tehát nem pusztán a liberális demokráciákkal, hanem az ellenforradalmi juntákkal is – kiválóan együtt tud működni. Míg az államszocialista rezsimek a termelőeszközök és a társadalmi javak kollektivizálása révén nyíltan fenyegetik a tőke pozícióit, addig a képviseleti demokráciák kifejezetten az individuális szabadságnak meg a tőkefelhalmozás hatékonyságának érdekében szerveződnek, ugyanakkor a felülről vezényelt, nacionalista szellemben létesült ellenforradalmi rendszerek is kedveznek a nagyvállalatok beruházásainak, sokszor még inkább, mint a szociális piacgazdaságokká válni hajlamos liberális demokráciák. A fasisztoid és fasiszta rendszerek önkényuralmai hatékonyan törik le a szakszervezeti mozgalmakat, így az érdekképviselet nélkül maradó munkásosztály tömegei emberi erőforrássá válnak az autoriter vezető erős kezei közt, hogy versenyképes munkabérekért szolgáltathassa, árusíthassa ki azt a nagyvállalatoknak a gyámságuk alatt álló kormányoktól politikai alkukat kizsarolva. Orbán azért rendezhetett be egy Oroszország gazdasági és politikai érdekeit kiszolgáló önkényuralmat Európában, mert az EU-nak nem volt annyira ellensége sem Moszkva, sem az önkényuralom, amekkora szükséget érez az olcsó, de szakképzett, szervezetlen és képviselet nélküli munkaerő iránt.
A globális munkamegosztásban a centrum az infrastruktúra megszervezéséért és a fogyasztásért, a periféria a termelésért, míg az azok közé ékelődő félperiféria az összeszerelésért felel. Orbán Viktor versenyképes szolgáltatása Európának az unió jogi környezetében biztosított költséghatékony szerelősor. Jól tudja, hogy az unió piacán hiánycikk a munkásosztály kiszolgáltatásának az ő hatalmával összemérhető társadalmi képessége, és hiába sokkal alacsonyabbak a munkabérek a periférián, ha ott hiányoznak azok az ipari és kereskedelmi előnyök, amelyeket az uniós szabályozás biztosít – e pozícióban vált Orbán Viktor gazdaságilag megkerülhetetlenné és ezáltal olyan adottsággá az európai politika számára, amelyhez alkalmazkodnia kell.
Orbán antiglobalista retorikával vértezi fel rendszerét a centrum államainak jogállami tárgyú támadásaival szemben, magát és kurzusát a tengely másik végpontján, lokalistaként identifikálva. Az alaposabb vizsgálat tükrében azonban az Orbán-rendszer legfeljebb annyira tűnik lokalistának, mint Hszi Csin-ping Kínája, Vlagyimir Putyin Oroszországa, Jair Bolsonaro Brazíliája vagy Recep Tayyip Erdogan Törökországa. A jelenség megértését mindössze az segíti, amit a végsőkig kilúgozott közszellem nem bír befogadni – ez pedig az, hogy két globális elit viaskodik azért, hogy az emberiségnek jövőt írjon: egy liberális és egy illiberális. Ezek közt egyén és állam viszonyának meg a személyes szabadság szentségének ügyében igen nagy eltérés mutatkozik, a multinacionális gazdasági érdekek elsőbbségének vonatkozásában, a tőke-munka tengelyen a tőke szempontjainak következetes kiszolgálását illetően azonban nincs jelentős különbség.
Amikor a nyugati liberális elitek bátortalan kísérletet tettek a közteherviselés kötelezettségeinek felmondásában utazó vállalatóriások megadóztatására a globális minimumadó tervezetének képében, Orbán vétójával gyorsan a nagytőke segítségére sietett, és a globális gazdasági hálózatok ellen minden más alkalommal őrjöngő szabadságharcot vívó propagandamédiája máris elmagyarázta a magyaroknak, hogy miért a multinacionális részvénytársaságok adóelkerülése a szigorúan vett nemzeti érdek. Orbán globális nagyvállalatok képviseletében politizál – ennek megfelelően nyilván nem lokalista, mindössze olyan globalista, aki a nagytőkével kötött véd- és dacszövetségét ellenforradalmi ideológiával és kultúrharcos agitációval leplezi. Orbán rendszere egyszerre neoliberális és illiberális: a globális tőke meg a munkavállalói érdek viszonyában egyértelműen a tőke, a szellemet és életet diktáló állam meg a szabadságát védelmező egyén viszonyában pedig egyértelműen az állam pártján áll.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/39. számában jelent meg szeptember 23-án.
