Nem érkeztem illúziókkal Angliába, amikor egy hónapja leszálltam London-Luton repülőtéren a Wizz Air Debrecenből induló járatával. Fel voltam készülve a másnapi több órás utamra (a repülőtér neve megtévesztő, valójában 33 kilométerre van Londontól), amely London egyik munkásnegyedébe, Woolwich-be vezetett.
Angol munkásnegyed vagy inkább alvóváros, egyfajta itteni Kőbánya vagy Káposztásmegyer, csak sokkal magasabb árakkal és sokkal több bevándorlóval, akik, mint a szállásadómtól, az egyébként matektanárként dolgozó Dominktól és feleségétől megtudom, már a 60-as évek óta jelen vannak a városban. A második világháború után több hullámban érkeztek ide bevándorlók, főként az egykori gyarmatokról, így az a pakisztáni boltos, akitől az 1-2 fontos termékeket vásárolom, már valószínűleg sokadik generációs kereskedő a környéken, ahol az úgynevezett sarki boltokat (corner shop) hagyományosan mindig egy adott bevándorló família üzemelteti.
A bevándorlók jelenléte pedig, mint mondják, az oktatás sokszínűségére is hat, amelynek most, a franciaországi zavargások, a státusztörvény elfogadása és az érkező vendégmunkásokról szóló hírek közepette talán lehet egy kis aktualitása. Az iskolák zömében jó technikai felszerelés található, a kötelező egyenruhák (amelyekről először azt gondoltam, hogy csak a magániskolák tanulói hordják) pedig az egyenlőséget és az iskolai identitást erősítik fel a nagyon sokszínű, többféle nemzetiséget is magába foglaló iskolákban. Igaz, a szegregáció bizonyos értelemben itt is jelen van, azaz a zömében egy nációhoz tartozók egy környéken kisebb közösségeket alkotnak, ám ahogy Dominik mondta az első angliai hetem alatt: nincs velük baj.
Az együttélés számukra már szinte természetes, majd megemlítette, hogy az iskolában, ahol tanár, a kooperatív módszer is működik, jól tudnak együtt dolgozni a különböző nemzetektől származó gyerekek. – Tanárnak lenni ellenben mindenhol szívás – állapította meg Dominik, miközben kibontunk egy sört, és a londoni naplemente árnyékában elemezzük az országaink közötti különbségeket, amelyhez később egy másik vendég, az Amerikából érkezett Vivien is becsatlakozik.
Angliában 21 óra a kötelező óraszám, elég sok az adminisztráció és a fizetés sem túl magas, ám viszonylag megélnek belőle, a ház – pedig egy kimondott alvóvárosi negyedben található – szép és rendezett, így Dominik és családja látszólag nem szenved hiányt semmiben. – Amerikában más a helyzet – mondja Vivien, aki hozzám hasonlóan tanárszakon végzett, ám a diplomaosztója után nem állt be tanítani, hanem egy ügyfélszolgálati céghez szerződött el. Szerinte a legrosszabb Amerikában is a tanári bérek és a lakáshelyzet (emiatt Vivien a mai napig a szüleinél lakik, és csak reméli, hogy idővel futja majd egy saját albérletre), de megemlítette a cancel culture-t és a fake news-okat is, amelyeket a folyamatos médiajelenlétük miatt a pedagógusoknak kell elmagyarázni a gyerekeknek. Azok ugyanis gyakran csak kiragadott szavakat, kifejezéseket használnak, amelyek számos félreértéshez és iskolába nem illő viselkedéshez vezethetnek.
Egy hónapos kutatói ösztöndíjam alatt, amelynek során London különböző negyedeiben laktam, még két tanárral találkoztam a szálláshelyeknek hála. Egyikük a mindig vidám és a reggeli napfénynek is hálát adó Nikolas, aki az alacsony bérek miatt ment el inkább idegenvezetőnek, míg a görög származású Latina (aki jelenleg is tanár egy zömében hátrányos helyzetű és viselkedési problémákkal küszködő gyerekekkel teli iskolában) a magas albérletárak miatt gondolkodik a pályaelhagyáson. Közös azonban mindegyik egykori és jelenlegi tanárban, hogy bár anyagi helyzetük nem igazán rózsás (de nem is a legrosszabb), alapvetően elégedettek, és megpróbálják élvezni az életet.
Dominik és családja a közös kirándulásokon, amerikai Airbnb sorstársam a táncban és az utazásokban töltődik fel. Előbbiek esetében pedig a szobák kiadása nemcsak fizetés-kiegészítést, hanem a folyamatosan érkező vendégek révén új emberekkel való találkozást, idegen kultúrákkal való megismerkedést is jelent az életükben. Hasonlóan van ezzel Nikolas és spanyol felesége, illetve Latina is, aki szabadidejében a Londonban egyébként ingyenesen látogatható és állami fenntartású múzeumokban tölti a tanítás melletti idejét. Mindannyian barátságosak, továbbá őszintén érdeklődnek Magyarország iránt, amelyről szinte mindenki hallott már jókat és rosszakat.
Mint Dominik felidézte, legutóbb egy félig ukrán, félig török származású kislány prezentálta a legjobban az 1956-os forradalmat, amely Angliában tananyag, s amelynek kapcsán a téma átfordult a migrációra, a határkerítésre és a politikára. – Jobboldali kormányotok van, igaz? – kérdezte Dominik egy este, mire, hogy oldjam a kínos csendet, viccelődni kezdtem: „Puskás öcsi mellett már lassan Orbán Viktor neve a legismertebb egy átlag európai számára”, ám megcáfoltak. Lukács Györgyöt említették Michael Curtizzel (Kertész Mihály, a Casablanca rendezője) párhuzamosan, majd kiderült, hogy a házigazdaim is jártak már Magyarországon. Dominik sógornője Magyarországra ment férjhez, apja pedig a híres 6:3 idején 21 éves drukker volt, és azóta is emlegeti a legendás mérkőzésünket.
Mit ne mondjak, jó volt magyarnak lenni azokban a percekben! Még ha a kinti oktatási rendszernek és a tanár helyzetnek csupán egy kis részletét ismerhettem is meg.
