Péntek délelőtt volt, mikor a kutatóterem felé haladva néztem a telefonomat. Emlékszem, megkezdődött az élőlánc (azóta már gyalogos menet is volt), Pesten a legnagyobb ködben is álltak a hídon. Közben jött a hír, hogy este nálunk is lesz tüntetés. Gondoltam, ki kéne menni rá, ám hamar meggyőztem magam az ellenkezőjéről. Miért is? Hiszen már nem vagyok tanár. Nem maradtam a pályán, meg egyébként sem járok tüntetésekre, nem az a típus vagyok. Ekkor azonban egy váratlan hang szakította félbe a reggeli álmodozásomat. – Jó reggelt, Tanár Úr! Maga itt? – szólít egy számomra kezdetben ismeretlen hang, amelynek forrását hamar azonosítottam. Egykori tanítványom volt az egyetemi egyéves gyakorlatról, most kezdte az egyetemet, örül, hogy lát, jön a hádujudú, kérdem, hogy vagytok, mi van az osztállyal és végül az elkerülhetetlen kérdés: Tanár Úr, hogyhogy nem maradt a pályán?
Számítottam erre, fel is ütöttem a fejemben lévő mentál lexikonban az erre vonatkozó válaszopciókat. Pénzkérdés, jobb lehetőség, a valahol mindig is B tervként szereplő egyetemi tanári pálya? Melyiket válasszam? Nincs sok időm, gyorsan kell valamit mondanom, amelytől nem fog sajnálni, egyben az egykor volt tekintélyem – 26 évesen milyen furcsa már, hogy ezt a szót kell használjam – is meg tud maradni. Végül nem kertelek, tehetséges diák volt, mindig is figyelt az óráimon. – Hát tudod, milyen nehéz a helyzet, nincs egyébként sem üresedés, de talán majd jövőre, ha jobb lesz a helyzet – tessék, korrekt válasz, ebben minden benne van. Kicsi kritika, kicsi önsajnálat, kicsi remény a változásra.
Mélyen hallgat, tudja, mi a helyzet, ám azt, hogy mekkora tanárhiány van valójában, ezek szerint vagy nem tudja, vagy van olyan intelligens, hogy azt ne mondja. Érdeklődik, de látszik, hogy feszeng a hosszúra nyúlt, de azért a szokottnál őszintébb smalltalkon. Nem sokkal később sok sikert kíván, majd távozni készül. Kezdődik az órája. Érzem, hogy kell mondanom még valamit, egy poént, vagy bármit, ami feloldja a helyzet komolyságát. – Most már tegezhetsz, nem vagyok tanár – felelem nevetve, amelyet bár viszonoz, a helyzet azért mégiscsak fura marad.
Beülök ezután a kutatóterembe, ahol folytatom a napi rutinná vált archív újságcikkekben való kutatást. Most azonban nem tudok elveszni a Kádár-rendszer sajtójában. Eszembe jut az óra a leányzó osztályával, amikor a 18. századi betelepítéseket tanítottam. Északról tótok, keleten ruszinok és románok kerültek a Kárpát-medencébe, amely pontról nem sokkal később a nemzetiségi ellentétekre és Trianonra terelődött a szó egy nem várt bekiabálás következtében.
– Akkor aztán rendesen megszívattak minket! – szólt az egyik fiú, mire a másik is rávágta: azért a magyarokat sem kellett félteni! Kezdett feszültté válni a helyzet. A ruszinokat védő srác kárpátaljai, félig ukrán, félig magyar, két vér, két nemzet lelke és fájdalma jött ki ott rajta a harmadik padsorban. Vajon mi lehet vele, mióta kitört a háború? Vita kezdett kialakulni, de még csak általánosban tanulták Trianont, kevés volt az ismeretük, így többek közt Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs című könyvéből olvasottakat felelevenítve igyekeztem árnyalni a képet. Azt hiszem, sikerült, elgondolkodtak, viszont az anyaggal nem lettünk aznap kész, az akkori vezető tanárom le is teremtett miatta.
Én azonban nem bántam. Odajöttek óra végén még érdeklődni, olvasmányokat ajánlottam, én pedig jól éreztem magam a bőrömben. Furcsa mód ekkor már nem zavart az sem, hogy magáznak. Voltam valaki, akinek érdemes volt figyelni a szavára. Ekkor azonban ismét eszembe jutott az adminisztráció, az online tanítás felejtendő emléke, valamint az azóta tanárrá lett barátaim panasza az alacsony bérre és sok teherre, illetve az ennek ellenére való lelkesedésük és örömük a diákjaik sikerében.
Vegyes érzések kavarogtak bennem. Vajon nekem is ott kellene állnom most a főtéren? – töprengtem, miközben jött az újabb értesítés az e-mailemre. Angolul beszélő ügyfélszolgálati munkatárs kerestetik, fizetés nettó 300 ezer, diploma nem követelmény. Nem lett jobb kedvem. Visszatértem a régi újságcikkekhez.
