Magyarország nem Lengyelország. Sajnos.
1. A lengyelek tényleg vallásosak. Például nem esik nehezükre megkülönböztetni a papot a pópától, és egyiket sem tévesztik össze a párttitkárral. Így aztán a nemzeti radikálisaiknak nem szükséges lemérniük az abortusz népszerűtlenségét ahhoz, hogy korlátozni merjék azt – még a hajójukat is simán jéghegynek úsztatják a meggyőződésük oltárán: annyira hisznek abban, hogy az abortusz helytelen, hogy felfektetik rá a politikájukat, így aztán ha ez az ügyük megbukik, vele buknak maguk is. A lengyel radikálisok ténylegesen keresztény fundamentalisták, vagyis nem követnek nagyon korszerű eszmevilágot, de tagadhatatlanul azok, akik – Orbán Viktort és hűbéreseit velük ellentétben nem korlátozza az elvek luxusa: ahogy a kultúra számukra a kultúrharcban, úgy a keresztény identitás a liberálisok tét nélküli hergelésében meg a templomból való, farizeus gesztusokkal előadott kiballagás külsőségében fejeződik ki.
2. A lengyel tényleg szabadságszerető nép. Ez többek közt abból derül ki, hogy nemcsak Brüsszeltől, hanem Moszkvától is félteni bírják a szabadságukat. A Jog és Igazságosság Pártja bajtársiasan küzd Orbán oldalán az EU által diktált integrációs politika, az agresszív feminizmus, az LMBTQ-aktivizmus ellen, de csak addig, amíg a vezetői fel nem ismerik a Kreml aknamunkáját a magyar miniszterelnök szuverenista frázisai mögött. A magyar nemzeti radikalizmus annyival kevésbé ingatag a lengyelnél, amennyit Oroszország birodalmi ereje és az FSZB exkluzív információs támasza rajta stabilizálni tud – ez pedig nem kevés.
3. A lengyel nemzeti radikális kurzus nem a győzelmi kényszer terhével játssza a politika játékát. Nyilván fontos nekik a hatalom, de nem az egyetlen, ami számít. Aki megengedheti magának, hogy veszítsen, az előbb-utóbb veszít is, de legalább önmaga marad, aki azonban a győzelem alternatívátlanságának szánja magát, szüntelen piackutatásra szorul, hogy megtudja, mit gondol a világról. Kaczynski és Morawiecki pártja elvesztette az uralmat, de van hová visszahátrálniuk a hatalomból, mert megőrizték önmagukat, és biztosra vehető, hogy nem fogják a nagyobb politikai siker érdekében leváltani a politikájukat, ahogy azt Orbán Viktor tette a 2002-es veresége után.
4. Amíg Lengyelországnak van egy Tuskja, addig Magyarországnak Gyurcsánya van. A nemzeti radikalizmus lengyelországi alternatívája nem égette szét magát, ahogy a magyar baloldali és liberális kurzus tette 2006-ban, így Kaczynskiéknak soha nem lett olyan kétharmados felhatalmazásuk a demokratikus intézményrendszer kiüresítésére és önmaguk bebetonozására, mint Orbán politikai vállalkozásának. Amíg Donald Tusk személyében az Európai Tanács egykori néppárti-konzervatív elnöke hívta ki a nemzeti radikális uralmat, addig Magyarországon az Orbán-rendszer ősoka és pillére, a vállalhatatlan politikai holttest, Gyurcsány Ferenc képezi a rendszerellenzék tőkesúlyát: Orbán szektájával egy hasonlóan jól szervezett, de sokkal kisebb szekta élén álló becstelen pojáca áll szemben, akinek narcisztikus gátlástalansága okozta azt a nemzetk atasztrófát, amely megoldására újra meg újra bejelentkezik.
5. Lengyelországban van államrezon, míg Magyarországon csak kurzusrezon van. A lengyel közéletben érvényesülnek bizonyos alapvető konszenzusok, amelyek szükségessége és helyessége a politikai harc felett áll. Magyarországon ezzel szemben soha semmilyen ügy nem állhat a szekértáborok konfliktusa felett, mert amint ilyesmi akad, a gyűlölködő kurzusértelmiség lövészárkokat ás. Lengyelország gazdájának számos politikai erő kínálkozik, Magyarországnak ezzel szemben nincs gazdája, csak birtokosa, mert nem több mint zsákmány, és az elmúlt harminc év tanulsága alapján nincs különösebb hatással az állapotára, hogy épp ennek vagy annak a kurzusnak a zsákmánya – ebből pedig az következik, hogy a lengyeleknek van hazájuk, és elsősorban ez különbözteti meg őket a magyaroktól, akiknek csak rendszerük van.
6. A lengyel elit nem a feudalizmusban, hanem a kapitalizmusban, nem a hűbéri, hanem a polgári társadalomban hisz. Ebből következően a lengyel elit nem jobbágyként tekint a saját népére, amit választási kampányra időzített pénzszórással meg krumpliszsákok kiosztásával szoktathat lojalitásra. Lengyelországban az elmúlt évtizedek folyamán a kormányzat összetételétől függetlenül tényleges szociálpolitika valósult meg, mert az elit nyugatos szellemű, felfogja, hogy egy sikeres társadalom alapja az erős középosztály: eszükbe sem jut magyar mintára nagyhatalmú földesurakra és nincstelen zsellérekre osztani a nemzetet.
7. Lengyelországban a magyar viszonyokkal való összevetésben jóformán nincs korrupció. Jaroslaw Kaczynskinek nincs Mészáros Lőrinc alakú malacperselye, ennek megfelelően felmérhetetlen erőforrása sincs, hogy ellenzékének kampányköltségvetését magyar mintára tíz-tizenötszörösen múlja felül. Kaczynski előbb államférfi, mint lengyel; Tusk pedig előbb államférfi, mint európai: a jelek szerint van, ami nekik már nem fér bele – Orbán és Gyurcsány ezt bizonyára úgy értelmezi, hogy nem akarják eléggé legyőzni egymást.
8. Lengyelország regionális középhatalom, ennek megfelelően sem Brüsszel, sem Washington nem engedheti el úgy a kezét, ahogy Magyarországét. Ami Magyarországon zajlik, az rendszerhiba – nem csak a brüszszeli doktrínákkal szemben előadott ellenállás, nem csak a demokratikus és jogállami intézmények kiüresítése teszi azzá, amelyek terén a lengyel és a magyar nemzeti radikálisok közt nincs nagy különbség. Magyarország inkább oroszbarátságával meg közép-ázsiai szellemiségével iratkozik ki a nyugati civilizációból – ezt a rendszerhibát pedig Brüsszel és Washington, ha nem is örömmel, de a jelek szerint tudomásul veszi. Lengyelország azonban négy Magyarországot tesz ki: egy ekkora probléma már a Nyugat politikai, gazdasági és katonai berendezkedését veszélyeztetné. Sem Brüsszel, sem Washington számára nem opció Varsó magyar mintára megvalósuló átengedése az FSZB hálózatának – legnagyobb megkönnyebbülésükre ilyesféle hitszegés a lengyeleknek nem áll szándékában. Velük ellentétben a magyar elit eléggé elvtelen és számító, a magyar társadalom meg eléggé erőtlen és alávetett ahhoz, hogy a kalandor Orbán Viktort a kárhozat közép-ázsiai útján kövesse. Az identitáskrízis, ami Magyarországnak válság, Magyarország urának lehetőség, mert aki nem tudja, hogy kicsoda, az szükség szerint és a megtérülés reményében bárki lehet. Csakhogy egyetlen rendszerhiba sem maradhat fenn az idők végezetéig, és egyre valószínűbb, hogy ezt a rendellenességet nem Magyarország Európába való visszaintegrálódása, hanem az abból való kitaszíttatása számolja majd fel.
9. A lengyelek politikai megosztottságát egy kelet–nyugati törésvonal képezi. Lengyelország keleti régiói hagyományosan jobbra, nyugati régiói meg balra húznak. Magyarországon nincs ilyen törésvonal: a vidék egyaránt masszívan fideszes. Lengyelország többközpontú állam, ahol a nagyváros fogalma nem kizárólag a fővárost jelenti, így a nemzeti radikális uralom ellen fellázadó városok országos régiók centrumaiként képeznek ellensúlyt a vidék tradicionális klerikalizmusával és nacionalizmusával szemben.
10. Lengyelországot társadalom lakja, amely képes a szolidaritásra. Az államszocializmus bukását a lengyelek egy népmozgalom, a Szolidaritás Független Szakszervezet ellenállásával készítették elő. Az érdekérvényesítő küzdelem során hajógyári munkások és diákok álltak ki egymás mellett – ezzel szemben Magyarországon az oktatási szektor bérrendezéséért demonstráló tanulóknak és tanároknak eszükbe nem jut kiállni a makói gumigyár dolgozóinak ügye mellett, ahogy a gumigyári munkások sem csatlakoznak a Tanítanék Mozgalom tüntetéseihez. Orbán Viktor könynyedén szalámizza le egyik elszigetelt csoportot a másik után, mert Magyarországot egy kimerült és önző tömeg népesíti be, amelynek az is túl nagy erőfeszítés, hogy önmagáért kiálljon, az meg fel sem merül, hogy mások küzdelmében a magáét felismerve áldozatot hozzon olyasmiért, ami sem neki, sem a családjának nem áll közvetlen érdekében – ennek nyomán pedig a magyarságnak esélye sincs arra, hogy az erejét valaha is megtapasztalja.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/43. számában jelent meg október 27-én.
