Deep state – mély állam, avagy háttérhatalom. Egy olyan jelenséget takaró divatos kifejezés, amelynek egyszerre van komolyan vehető, illetőleg a legócskább tudományos-fantasztikus irodalom világához sorolható leírása. A „rendszeren kívüli” Donald Trump elnökválasztási kampányával vált igazán népszerűvé a teória világszerte az egyként neo- és illiberális jobboldal köreiben. Nálunk leginkább a nem kormányzati szervek támadásával kísért heveny sorosozásba fullad ez a diskurzus, a kormányzó Fidesz aktuális céljainak szolgálatában.
Nem elmerülve a téma szerteágazó irodalmában, az Egyesült Államok kapcsán annyit érdemes rögzíteni, hogy a fékek és ellensúlyok kifinomult rendszere valóban komoly gátja a jelenlegi republikánus elnök nagyratörő tervei megvalósításának. Az apparátus jó része, beleértve a titkosszolgálatokat is, vagy éppen az ideológiavezérelt sajtó kétségkívül gáncsolja az amerikai nép által a legfőbb hatalommal felruházott Trump törekvéseit. Az elnök Putyin iránti személyes szimpátiája és az amerikai hatalmi elit oroszellenessége kiváló példa e különös, részben a színfalak mögött, részben nyilvánosan zajló, folyamatos feszültséget generáló küzdelemnek.
Ám jól látható az is, mi történik, amikor az amerikai politikát uraló, a meghatározó gazdasági érdekcsoportok által támogatott konszenzust valódi kihívás éri. A neoliberális modell, a piaci fundamentalizmus sajátos, szélsőséges változatáról beszélünk. A perverz, európai szemmel felfoghatatlanul aránytalan és igazságtalan elosztási, adózási viszonyokból eredő, egyre nehezebben kezelhető társadalmi válságot radikális eszközökkel kezelni kívánó Bernie Sanders elnökjelöltségét másodjára fúrta meg a demokrata pártelit. A nem is annyira rejtőzködő mély állam óvja az amerikai „érdekeket”, ha kell, a választói akarat befolyásolásával.
Ha létezik deep state, magától értetődik a törekvése, hogy a szemben álló két nagy párt az igazán lényeges kérdésekben ne képviseljen gyökeresen eltérő álláspontot. A rendszert baloldalról leváltani, de legalábbis érdemben megváltoztatni próbáló veterán vermonti szenátornak itt nem oszthatnak lapot; már az rendszerhiba, hogy idáig eljutott. A közönségnek persze cirkusz, éles(nek látszó) küzdelem kell, ezért kézenfekvő harsány kulturális, identitásvitákkal leplezni a lényegi azonosságot, az alternatívahiányt.
A kormánypárti magyar jobboldal valószínűleg mit sem sejt arról, hogy amikor a Fidesz kottájából a mély állam motívumot variálja, s a választói felhatalmazást birtokló hatalom civil ellenőrzését valamiféle népellenes, idegen érdeket szolgáló tevékenységként bélyegzi meg, éppen a gazdasági-társadalmi-politikai viszonyokat alapvetően meghatározó, a választói érdekartikulálást manipuláló összefonódásról tereli el a figyelmet. Miközben egyre magasabb fokozatba kapcsol az úgynevezett kultúrharc, az importált identitáspolitika – a kormánypárti sajtó már-már parodisztikus erőlködéssel tartja napirenden például a transzneműek ügyét, mintha ez a magyar társadalom tömegeit foglalkoztató, égető probléma volna –, az orbáni kurzus keresztény-nemzeti máz mögül előbukkanó rút, neoliberális alapszíne alig valakinek szúr szemet.
Pedig Bauer Tamás, Bajnai Gordon, Varga Mihály és Orbán Viktor minden különbözőségük mellett valójában ugyanannak a konszenzusnak a képviselői. A piaci fundamentalista, a jóléti államot a történelem lomtárába küldő, egyoldalúan multibarát, igazságtalan adórendszert működtető, a globális szabadkereskedelem pártján álló, a leszakadás ellen alig-alig küzdő stb. magyar neoliberalizmus árnyalatai. És bizony aki kihívást intéz e rendszer ellen, valahogy nem sok sót eszik meg a magyar politika legelső vonalában. Bármilyen suta és demagógiával átitatott volt is Botka László röpke miniszterelnök-jelöltségének programja, a baloldali korrekció halovány kísérlete sem kaphatott esélyt. Ahogy Schiffer András és az eredetileg rendszerkritikus pártja sem.
Megállíthatók-e az illiberális neoliberálisok? | Magyar HangA pozíciót, érdekeit hatásosan védelmezni képes, a hatalmi struktúrákba mélyen beágyazódott csoportra jó példa a kádári belügy, állambiztonság, amely harminc évvel a rendszerváltás után is mások mellett egy belügyminiszterrel, illetve a rendőrséggel együttműködő jelentős civil szervezet, a polgárőrszövetség elnökével képviselteti magát a csúcsokon. Az ideológiát kígyóbőrként levedlő társaság befolyását holmi kormányváltások nem törik meg. Láthatólag az állambiztonsági rutin jól jön most is a hatalomnak, amikor valóságos hajszát folytat a veszélyesnek ítélt ellenfeleivel szemben – jól jött az 2006 őszén is. És hiába volt a nagy fogadkozás, valahogy elmaradt az érdemi felelősségre vonás 1990-ben és 2010-ben is.
Szó se róla, izgalmas, jól variálható a háttérhatalom témája. Csak jó helyen kell keresgélni.
Olvasna még Szerető Szabolcstól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/29. számában jelenik meg július 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/29. számban? Itt megnézheti!
