Hetek óta zakatol a fejemben egy esemény, és nem hagy nyugodni, így inkább kiírom magamból.
Két hete, szerdán délután Budapesten elbúcsúztatták-elbúcsúztattuk a Baptista Szeretetszolgálat alapító elnökét, Szenczy Sándort, aki az Amerikai Egyesült Államokban halt meg hosszú betegség után.
Sándorral jó barátságban voltunk (hosszú ideig a Szeretetszolgálat önkénteseként is dolgoztam, több tucat országban jártunk együtt), volt alkalom sokat és mélyen beszélgetni. Ennek köszönhetően beleláthattam a hazai segélyszervezetek működésébe, a köztük lévő ádáz konkurenciaharcba, a sokszor övön aluli lépésekbe. Ezen beszélgetések visszatérő eleme volt Lehel László, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet (MÖSZ) elnöke, aki mindent megtett, hogy Sándort és szervezetét kiszorítsa Magyarországról. Erről a konfliktusról sokan tudtak: a szervezet munkatársai, Sándor barátai, közeli és távoli ismerősök.
Az evangélikus lelkész érdekes figura – én írtam meg róla, hogy Filozófus néven beszervezte a kisegyházak elleni elhárítás, így III/III-as titkos megbízottként (ez magasabb szint az egyszerű ügynöknél, vagyis a beszervezési ranglétra közepe) szolgálta a szocializmust, a kartonja szerint hazafias alapon. „A szocialista rendszerrel szemben lojális, a hálózati munkát szívesen vállalta” – találtam meg a kartonján.
Amikor lebukott, lemondott a MÖSZ vezetéséről, de pár hónap után visszatért. Mintha mi sem történt volna, azóta is számtalanszor mutatkozott a segélyszervezet jószolgálati nagykövetével, Lévai Anikóval, Orbán Viktor miniszterelnök feleségével.
Így megy ez a Nemzeti Együttműködés Rendszerében – a mi ügynökünk jó ügynök, mindenki másé rohadt büdös kommunista.
Az ügynök nem változik – számtalan forrásból tudom, hogy Lehel László nagyon agresszíven, a miniszterelnökhöz való közelségét gátlástalanul kihasználva tör át minden akadályt, amikor a saját érdekeiről van szó. Annak idején erre írtam pár példát is: a 2010-es nyári árvíz idején a Duna Tv öt segélyszervezet vezetőjével reklámozta többnapos adománygyűjtési akcióját. Végül 232 millió forint gyűlt össze, és a teljes összeget az akkori igazgató a Lehel László vezette Ökumenikus Segélyszervezetnek adta át. Amikor az egyik nagy karitatív szervezet rákérdezett arra, miért nem osztották szét a közös erővel gyűjtött támogatást, meghökkentő választ kapott: szokjátok meg, hogy mostantól ez a módi! Előfordult már az is, hogy Lehel László felháborodott levélben követelt magyarázatot (!) az egyik közjogi méltóságtól, amiért az nem az ő segélyszervezetét vonta be egy külföldi látogatáshoz szervezett programba, és hangoztatta azt is: ők a kormány „hivatalos” segélyszervezete, bármit is jelentsen ez. Aztán feltűnő egyezést mutat a kormány által stratégiai partnerségre kiválasztott multi cégek listája az ökumenikus segélyszervezet stratégiai vagy gyémánt fokozatú partnereinek lajstromával is. A közmédia minden csatornája állandóan nyomja a MÖSZ-t, míg más segélyszervezet alig kerül be a hírekbe.
Minden bizonnyal nem véletlen, hogy pár éve a Baptista Szeretetszolgálat célkeresztbe került, és tudjuk azt jól, hogy megy ez a NER-ben: NAV-vizsgálat, visszatartott állami pénzek, nyílt vagy kevésbé burkolt fenyegetések, zsarolás.
Sándor értett a szóból – biztos vagyok benne, hogy családjával azért költözött Amerikába, hogy távozásával (visszavonulásával) megmentse az általa alapított segélyszervezetet. Békés, erős hittel rendelkező ember volt, és nem értette a Lehel részéről felé áradó gyűlöletet. Jó ideje az is tény: a daganatos betegséget kiváltó okok között jelentős helyen van a belső stressz, az önemésztő vívódás, így megbetegedésében is szerepet játszhatott a kialakult helyzet.
Szenczy Sándor május huszadikán költözött haza teremtőjéhez. Családja körében, Idahoban temették el, de itthon is szerveztek számára egy megemlékezést. Erre az esemény előtt pár órával bejelentkezett Lehel László is.
Tudom, hogy a szeretetszolgálat munkatársai és Szenczy Sándor barátai közül sokakat megdöbbentett és felháborított ez a gesztus. Nekem meg eszembe jutott egy régi, még Székelyföldön hallott történet. Valamikor a nyolcvanas években történt egy szörnyű esemény egy közeli faluban, a hatóságok még nyomoztak az ügyben, az áldozatot eltemették. Utólag derült ki: a gyilkos is elment a temetésre, részvétét fejezte ki a családnak, akik még arra is emlékeztek: egészen közel áll a gödörhöz az elhantolás pillanataiban. Micsoda perverz öröm ez, mesélték akkoriban, belenézni a sírba, hogy biztosan eltemették-e a gyűlölt áldozatot!
Azóta is kattog a fejemben a kérdés: miért érezte azt Lehel László, hogy ott kell lennie?
