Van, ami visszavonható, és van, ami visszavonhatatlan. Azt például múlt hétvége óta tudjuk, hogy egy publicisztikát is vissza lehet vonni, bár a rossz nyelvek szerint ez mindössze annyit jelent, hogy szerzője anélkül próbálja meg nem történtté tenni az általa leírtakat, hogy bárkitől is elnézést kérne. Ám Demeter Szilárd ominózus írása nem az említett taktikai visszavonulás miatt érdekes, hanem azért, mert ma Magyarországon egy közintézmény vezetője teljes természetességgel ír meg egy efféle publicisztikát, amelyet ugyanilyen természetességgel közöl egy országos hírportál. Legfeljebb, ha az általa keltett vihar nem egyezik a hatalom pillanatnyi érdekével, akkor „visszavonják”. De ettől még az a gondolkodásmód, amely ezt az írást ihlette, itt marad velünk – visszavonhatatlanul.
Ezt a gondolkodásmódot legegyszerűbb a „sorosozás” kifejezéssel megragadni, de ez két szempontból is félrevezető. Először is könnyen úgy tűnhet, hogy aki a sorosozást kritizálja, ezzel egyben azt is állítja, hogy Soros Györgyről nem lehet rosszat mondani. Pedig hogyne lehetne: akik a kormányzati sorosozást kritizálják, azok közül sokan egyáltalán nincsenek jó véleménnyel Sorosról, és ennek a véleményüknek esetenként hangot is adnak (mostanában persze egyre ritkábban, nehogy az a kormányzati sorosozás támogatásának tűnjön). Másodszor, amikor sorosozásról beszélünk, könnyen úgy tűnhet, mintha csupán egy retorikai fogásról lenne szó, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, lehet hatékonyan és kevésbé hatékonyan művelni, és az is lehet, hogy valaki túl messzire megy benne, mint tette most Demeter Szilárd. Csakhogy a sorosozás, ahogy azt a magyar kormány műveli, egyáltalán nem puszta retorika, és nem is egyszerűen a „közbeszéd eldurvulásának” egyik tünete.
A magyar kormány sorosozása valójában a demokrácia egyik legfontosabb alapelvének megkérdőjelezése. A demokrácia ugyanis arra épül, hogy különböző emberek gyökeresen különböző dolgokat gondolhatnak arról, mi szolgálja egy adott ország vagy politikai közösség javát. Ráadásul mindezt nemcsak gondolhatják, hanem szervezett formában képviselhetik is a nyilvánosságban különböző pártok, illetve nyomásgyakorló csoportok (például mozgalmak, szakszervezetek) útján. Ez persze gyakran éles ellentétekhez vezet, és heves érzelmi reakciókkal jár: a magam igazáról meggyőződve mondhatom azt, hogy politikai ellenfeleim ostobák, alkalmatlanok, tehetségtelenek, sőt akár elvtelen, cinikus gazemberek, akik csak kárt tudnak okozni az országnak. Azt viszont – tetszik vagy sem – nem mondhatom, hogy ne lenne joguk a maguk igazának képviseletére, és hogy ne lennének a politikai küzdőtér legitim szereplői, különösen ha társadalmi támogatottságukat választások igazolják.
A kormánypárt által 2016–2017-től csúcsra járatott sorosozás – amely nemcsak a Fidesz politikájában jelentett új fejezetet, hanem kétségkívül a magyar demokrácia történetében is – ennek az alapelvnek a tagadása. Hiszen a Soros-hálózat Magyarország ellen indított háborújának víziója egyúttal azt feltételezi, hogy aki ebben a küzdelemben nem a kormány oldalán áll, az Sorost támogatja; aki kritikát fogalmaz meg a kormánnyal szemben, az Soros megbízását teljesíti. Márpedig ha valaki idegen hatalmak ügynöke, az nem lehet a hazai közélet legitim szereplője, és azzal szemben gyakorlatilag minden eszköz megengedett. A sorosozással tehát nem egyszerűen az a baj, hogy összetett és sokszor valóban vészterhes folyamatokat egy primitív összeesküvés-elmélettel igyekszik magyarázni (persze az is baj, főként ha mindezt kormányzati szintre emelik). Hanem az, hogy az összeesküvés-elméletek szokásához híven kivétel nélkül minden kritikusát az összeesküvés részének tekinti.
Erről az útról pedig nemigen lehet visszafordulni. Talán emlékszünk még arra, amikor Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi győzelmét követően Bencsik András arról beszélt, hogy „abba kéne hagyni ezt az elemi iskolai szintű sorosozást”. Mint tudjuk, Orbán Viktor másként döntött, és bizonyára nem csak stratégiai okokból (bár ezt a döntését a 2018-as választás eredménye igazolta). A sorosozást nem lehetett csak úgy abbahagyni, mintegy beismerve ezzel, hogy amire a kampány épült, az egyszerűen nem volt igaz. De ma sem lehetne csak úgy visszavonni az éveken keresztül épített Soros-mitológiát; nem lehet azt mondani, hogy akik együtt bontották volna le Sorossal a kerítést, hirtelen újra legitim politikai szereplővé váltak. Orbánnak persze jelenleg ez nem is érdeke, de ma már ha akarná, sem tudná helyreállítani azt a hatalmas kártételt, amit az iskolás sorosozás végzett.
Ráadásul mindezt csak erősíti az a hadjárat, amely elhíresült cikke óta Demeter Szilárd ellen zajlik. Mert azt a látszatot kelti, mintha a sorosozás csak bizonyos esetekben jelentene problémát, mintha annak csupán az extrém példáiban lehetne kivetnivalót találni. Ezzel pedig akaratlanul is normalizálja az illendőség határán belül maradó, mindennapi sorosozást, vagyis annak rutinszerű megkérdőjelezését, hogy a kormány kritikusai a közélet legitim szereplőinek tekinthetők.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/49. számában jelent meg december 4-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/49. számban? Itt megnézheti!
