Létezik egy narratíva. Első pillantásra (hadd ne mondjak blikket) sokak számára bizony csinos is, delejes is; eszerint a globális háttéruralom ellen örök ellenzékben harcoló, a nagyvilág libernyák mételyét színtiszta keresztyén értékrenddel és hátrafele kilőtt nyíl egyenességű gerinccel csépelő, Fidesz nevű párt egyenlő a Magyarsággal. Pont. E narratíva elszánt hirdetői (és félrevezetett talpasai, és cinikus megmondói, és elkeseredett foglyai… a lista bővíthető) valamiféle homályos, de legalábbis hajlékonyan értelmezhető Nemzeti Érzelem hiányát, sőt, annak elutasítását, porba tiprását, meggyalázását róják fel az istentelen, hataloméhes, idegenlelkű (és még így is alkalmatlan) ellenoldalnak. Mert hát ők nem Igaz Magyarok, nota bene: hazaárulók. Ismét tegyük ki a pontot, az orrba-szájba hirdetett axióma ennyit foglal magában, se többet, se kevesebbet.
Tempós huszárvágással (mivel mással) térjünk is a tárgyra: a Magyarország Kormányának oldalán közzétett Nemzeti hitvallás első sorában ezt olvashatja a gyanútlan szemlélődő: „Isten álld meg a magyart!” (sic!) Az egyszeri, történetesen mondjuk ellenzéki írástudó számára, akit magyarellenesnek, hungarofóbnak és úgy általában a Haza ellenségének bélyegeztek, e sor zavarodott, rebegő felvetésre adhat okot: te jó ég, lehet, hogy ezek tényleg azt hiszik, a Teremtő áll minket? Minden alkalommal, amikor az Aranylábú Gyerekekre tekintve eléneklik a Himnuszt, ez a jelentés bukkan fel a kobakjukban? (Emellett már eltörpül az az apróság, hogy az Úr neve után, ugye, vessző kívánkozna.)
De még fel sem tettük tétova kérdésünket, máris felhorgad bennünk a jól ismert, mélyről bugyogó indulat, jelesül: hogyan gondolhatja még ezután is bárki, hogy valóban a Nemzet Apukája, az Unió Lelkiismerete, a Haza Első Számú Megtestesítője a Magyarság legfőbb bástyája, s az ő rajongói, követői, szócsövei, elvtársai a kultúránk védelmezői, az ellene áskálódó – ne adj’ Isten még a nyelvünket is beszélő – démonok pedig magyarveszejtő hazaárulók?
A kormány szorgalmazza, hogy a Nemzeti hitvallást függesszék ki az iskolákban és a közintézményekben. Én pedig szorgalmazom, hogy ismét – századszor, ezredszer, és ha kell, még egymilliószor – fogalmazzuk meg: aki ilyen szinten nem képes használni a magyar nyelvet, az nem tetszeleghet egy egész ország, egy egész nemzet képviselőjének, hovatovább kvintesszenciájának szerepében, és nem gyalázhat másokat magyarellenességgel. Teljesen mellékes, milyen szinten történt a baklövés, és az is mindegy, ki hogyan relativizálja azt (előre örülhetünk a „nyelvtannáciság” vádjának). Úgy gondolom, nem az az érdekes, hány emberen kellett keresztülmennie ennek a szövegnek (gyanítom egyébként, hogy kiábrándítóan sokon), ahogy az sem izgat, miféle „fejek fognak hullani”.
Mókás az érv, hogy eddig is láttuk, mire képes intellektuálisan a Tudományos Kósa Lajos (az epitheton ornansért Ceglédi Zoltánt illeti hála), a Pörköltös Szilárd meg a barátaik. Persze, láttuk, tudjuk. Ez azonban már több, mint bűn és több, mint hiba: ez abszurdum. És fájdalmas szimbólum. A Keresztény Magyarország Kultúrájának Kizárólagos Képviselői ilyen szinten értik és használják a nyelvünket, melynek fogalmait egyébként is évtizedes viszonylatban húzták le a saját szintjükre, hamisították és manipulálták. A helyrehozhatatlan károkra tekintve, ezt a mentális színvonalat és lelki nyomort szem előtt tartva mi mást mondhatna egy pesszimista hazaáruló: megbünhőtte már-e nép.
