Lehet-e megélhetési ellenzékiekkel kormányt váltani? címmel jelent meg Puzsér Róbert írása a Magyar Hang december 31-ei számában. Az írás az ellenzék miniszterelnök-jelöltje és az ellenzéki pártok együttműködési problémáiról szól, erőteljesen bírálva a pártokat.
A kritikának természetesen helye és alapja van, az egyoldalúság és a minősítés kegyetlensége azonban reagálásra késztetett. Puzsér Róbert súlyos vádjait a jövőre nézve is megfogalmazta, azt állítva, hogy a képviselőjelöltek zöme nem is a győzelemre készül, hanem busás parlamenti fizetését akarja további négy évre biztosítani. Írásának végén ennél is tovább megy, a Ripost és a Pesti Srácok gyűlölködő stílusáig eljutva kollektív megbélyegzésével: „az Orbán-kormány ma már csakis ezekre a hitelük írmagját is elvesztett pártokra és csakis ezekre a csontvelejükig romlott politikusokra szavazva váltható le – közülük pedig már nincs választás.”
Ez utóbbi, a nincs választás, a közös lista végképp nem a pártok felelőssége, hiszen azt a kormánypártok választásitörvény-módosítása kényszerítette ki. A Jobbiknak, mint pártnak, ha hozzá akar járulni az Orbán-rendszer leváltásához, akkor nem maradt más, mint feladni az önálló listán való megméretést. Az egyénnek, így nekem is, megmaradt a lehetőségem, hogy úgy tegyek meg minden tőlem telhetőt a kormányváltásért, hogy ennek az egységes ellenzéknek már ne legyek képviselőjelöltje.
Az ellenzéki győzelem záloga a miniszterelnök-jelölt és az őt támogató pártok harmonikus együttműködése, mind a programalkotás, mind a kampány során. Ez erősítheti meg a választók meggyőződését, hogy együtt-kormányzásra is képesek lesznek. A miniszterelnök-jelölt erős legitimitását az adja, hogy kiválasztását a pártok az ellenzéki szavazók döntésére bízták, személyéről nem „füstös pártirodákban alkudozva” döntöttek. Az együttműködéshez kölcsönös empátiára van szükség. A pártoknak el kell fogadni Márki-Zay Péter civil mentalitását, neki pedig a pártok működési sajátosságait.
Jómagam harminc éve vagyok politikai párt tagja, voltam elnökségi tag húsz éven keresztül, több ciklusban fővárosi közgyűlési, országgyűlési és európai parlamenti képviselő. S ha felteszem a kérdést, hogy a tisztségekhez tartozó anyagiak jelentettek-e számomra motivációt, akkor a válaszom: igen. De azt is meggyőződéssel állítom, nemcsak magamról, hanem azok döntő többségéről, akikkel együtt politikai küzdelmeinket vívtam, hogy nem ez volt, és ma sem ez számukra az elsődleges hajtóerő.
Márki-Zay Péter a pártok listaállítását akarja meghatározni, amikor kijelenti, szerinte felháborító, ha olyan jelöltet raknak befutó helyre, aki az egyéni körzetében nyerésre esélyes. Szerinte még egy nyerhetetlen körzetből se rakjanak senkit listára, mert azt az üzenetet hordozza, hogy ő be van biztosítva, neki nem kell dolgozni, mert így vagy úgy, de bekerül. Politikai pályafutásom során csak azt tapasztaltam, hogy a képviselőjelöltek lehetőségükhöz mérten mindent megtettek a siker érdekében, függetlenül a listás helyüktől. Azt is láttam, hogy mit jelent egy tagnak egy pártban hosszú időn keresztül dolgozni a közérdekért, majd országgyűlési képviselővé válni, és ebben a feladatban helytállni. És azt is értem, hogy a képviselőséget szeretné megtartani, mert az nemcsak a jól fizető foglalkozása, hanem teljesítményével kiérdemelt hivatása. A listán megszerzendő mandátumok száma egyébként független attól, hogy van-e rajta egyéni mandátumot szerzett jelölt.
A „csontvelejükig romlott politikusok” megbélyegzés olvasásakor képviselőtársaim képe ugrott be, nem tudatosan választott sorrendben. Kálló Gergelyé, aki fáradhatatlanul küzd a parlamenten belül és kívül Dunaújvárosért, annak lakosságáért, a Vasműért, a város diszkriminációja ellen. Ander Balázsé, aki a hátrányos helyzetű dél-somogyiak hiteles képviselője, az oktatásügy harcosa, a cigányság helyzetének pontos ismerője, a hatpárti roma program egyeztetője a miniszterelnök-jelölthöz köthető civilekkel. Steinmetz Ádámé, aki az általános, országos és sportügyek mellett hétről hétre fáradhatatlanul, konstruktivitást mutatva és keresve hozza a parlament színterére választókerülete megoldásra váró ügyeit. És készül a felszólalásokra olyan lelkiismeretesen és felelősséggel, mintha a vízilabda olimpiai döntő előtt állna. Ők lennének a velejükig romlott politikusok?
Nincs kétségem afelől, hogy Puzsér Róbert célja az ellenzék alkalmassá tétele Orbán Viktor rendszerének leváltására, ennek érdekében akarja a miniszterelnök-jelöltet és az ellenzéki pártokat eredményes együttműködésre sarkallni. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy az idézett írásával nem sikerült ezt a célt szolgálnia. Jómagam nehezen döntöttem írásom közreadásáról, mert nem szeretnék egy esetleg terebélyesedő vitát elindítani a Magyar Hang hasábjain „Velejéig romlottak-e az ellenzéki politikusok?” tematikával, eredeti szándékommal ellentétes hatást kiváltva. Hogy mégis megtettem, annak az a magyarázata, hogy a közreadott reagálást valójában nem én írtam, hanem az igazságérzetem kényszerítette ki belőlem.
A szerző a Jobbik parlamenti képviselője
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/2. számában jelent meg, január 7-én.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
