Kamaszkoromban több alkalommal, szexuális visszaélést követtek el ellenem – írta le egy vallomásban Hodász András atya a Szemlélek blogon szombaton megjelent írásában. Mindezt annak kapcsán fogalmazta meg, hogy egy pap általi zaklatásáról beszámoló Pető Attilát bűnösnek találta a bíróság többrendbeli zaklatás miatt. „Szimbolikus pillanat, amikor egy áldozat ül a vádlottak padján. A társadalom szégyenének pillanata ez, emberségünk mélypontja, tulajdonképpen áldozathibáztatás. Igen, értem, hogy a törvény betűje szerint Attila zaklatást követett el, de ha jogi passzusok mögé bújva mossuk kezeinket, hogy megússzuk az együttérzést, ezáltal újra magára hagyva azt, akit évekkel ezelőtt is magára hagytak a körülötte lévő emberek, hát akkor alig vagyunk különbek náluk” – tette hozzá.
Írásában felidézte, hogy néhány hónapja baráti társaságban szóba került a zaklatás, és az egyik beszélgetőpartner elég határozottan ragaszkodott a véleményéhez, miszerint ilyenekről nem szabad beszélni egy gyerekkel, mert ezzel csak felhívjuk a figyelmét a témára, és amúgy a legtöbb, amit tehetünk, hogy jó keresztény iskolába adjuk. „Álláspontja megingathatatlan volt, sorolhattunk bármilyen felmérést, statisztikát, vagy akár számtalan közismert esetet, amelyek mondjuk történetesen éppen keresztény iskolákban történtek, sőt papok vagy lelkészek voltak az elkövetők. Szó szót követett, és egy ponton bennem elszakadt valami. Egyik pillanatról a másikra, magamat is meglepve, elkezdtem artikulátlanul üvölteni, felpattantam az asztaltól, és földhöz vágtam az első dolgot, ami a kezembe akadt” – írta.
Hozzátette, az, hogy ilyen hevesen reagált, csak azzal magyarázható, hogy ő is érintett. Hodász visszaemlékezett arra, hogyan reagáltak a szülei, amikor évekkel később elmondta nekik, hogy zaklatták: „furcsának is találták, hogy olyan sokat találkozom azzal a pappal, akiről amúgy hallották is, hogy valami nincs rendben vele, és gyanúsan sok fiatal fiú van körülötte állandóan, de nem tudták, mit tehetnének. És én dühös voltam rájuk ezért a vétkes naivitásukért és a felelősséghárító tehetetlenségükért. Én gyerek voltam, ők pedig a szüleim voltak, az lett volna a dolguk, hogy mindent megtegyenek azért, hogy megvédjenek engem.”
– Az elfojtott harag, az átéltek miatti szégyen és a zavarodottság érzése teljesen izolálja az áldozatot, magára marad, ami szinte lehetetlenné teszi az események későbbi feldolgozását, hiszen ahhoz kulcsfontosságú lenne, hogy tudjon valakivel beszélni. Ezért sokan azt az utat választják, hogy megpróbálják egyszerűen elfelejteni – írta Hodász atya. Hozzátette: „Meg kell értenünk, hogy aki ilyen szörnyűségeket élt át, annak arra van szüksége, hogy melléálljunk, átöleljük, és azt mondjuk neki: látom a fájdalmadat, és együttérzek a haragoddal. Sajnálom, ami veled történt, legfőképpen azt, hogy nem volt senki, aki megvédett volna. De most itt vagyok, többé nem vagy egyedül.”
„Nem akarom passzivitással vádolni a katolikus egyházat, hiszen tényleg rengeteget tettünk az elmúlt években: azt a bizonyos atyát régen elbocsátották a szolgálatból, megelőző intézkedéseket vezettünk be, gyermekvédelmi bizottságot állítottunk fel, a szemináriumi tananyagba beépítettük ezt a témát, képzéseket, konferenciákat tartunk, és még sorolhatnám. De egy valami még hiányzik – nem az Egyházból, hanem a teljes magyar társadalomból: hogy megértsük, mi zajlik az áldozatok lelkében, mert akkor tudunk empátiával fordulni feléjük, és megadni nekik mindazt, amire valóban szükségük van. Komolyan kell vennünk, hogy a legnagyobb mulasztásunk, hogy magukra hagytuk őket” – fogalmazott Hodász András Pető Attila kapcsán.
