Az idén, nyolcvanhárom évesen elhunyt osztrák performansz- és képzőművész, Hermann Nitsch életműve, annak értékelése és értéke továbbra is vita tárgya. Nitsch védjegye, hogy performanszai, kiállításai és különösen a hatnapos „orgia-misztérium színháza” vérrel és meztelenséggel vegyíti a keresztény jelképeket, sokaknál váltott/vált ki megbotránkozást. Október 15-én nyílt meg a misteldorfi Nitsch Múzeumban egy előzetes tárlat, mely a 2023-as éves kiállítás kedvcsinálójaként szolgál. Első ízben kerülnek bemutatásra azok az alkotások, amelyek a 2022-es, Nitsch halála utáni első hatnapos játék megvalósítása során születtek. Hermann Nitschnek kétszer is volt kiállítása Magyarországon: az 1999-es és a 2008-as tárlata közül az előbbi óriási botrányt váltott ki. Ebben az írásban nem is elsősorban Hermann Nitsch művészetére összpontosítunk, az 1999-es budapesti kiállítás inkább csak lehetőséget ad arra, hogy felidézzük az egyik konfliktust az akkor még csak formálódó fideszes holdudvar radikális szárnyán belül. Felelevenítjük azt a huszonhárom évvel ezelőtti jobboldalon belüli vitát, melyben különös mód Bencsik András megvédte a „vallásgyalázó” Hermann Nitsch-et.
„Leölt bikák és disznók krisztusi pozitúrában, keresztfára feszítve. Meleg, friss vérben fürdőzők, bélben turkálók. Oltárkelyhek, miseruhák. Az egyik különösen szép palást címe: Disznótakaró” – kezdte beszámolóját a Bencsik András főszerkesztésében megjelenő Demokrata 1999. évi 26. lapszámában Hermann Nitsch 1999-es, a Kiscelli Múzeumban létrejött kiállításáról a 2018-ban elhunyt Lovas István. A Demokrata ekkor írt a Nitsch kiállításról először. Lovas ekkor a Fidesztől inkább jobbra elhelyezkedő, Csurka István MIÉP-jével is kacérkodó „nemzeti oldal” egyik legismertebb és legfontosabb szereplője, aki elsősorban publicistaként tevékenykedett. Arról a jobboldali hátországról beszélünk, melyet politikai szélsőségességben hamar utolért a Fidesz, majd amely később, a 2002 utáni „egy a tábor, egy zászló” korszakban „gyarmatosította”, maga alá gyűrte a jobboldal kultúráját, kiszorítva, elüldözve vagy egyszerűen csak elfordítva a Fidesztől a mérsékelt konzervatív aktorokat. A 2018-ban elhunyt újságíró nem utolsósorban nyelvtudásának és olvasottságának köszönhetően tájékozottabb volt más, korabeli jobboldali pályatársainál, hatékony érvrendszert épített fel a kettős mérce ellen és többször vette magának a bátorságot arra is, hogy az első (még koalíciós) kormányzati ciklusa idején bírálja a Fideszt. Lovas roppant népszerű volt az ekkor még több pártra fragmentálodótt „nemzeti oldalon” (MDF, FKGP, MIÉP és Fidesz).
A fenti idézett textusban Lovas két, tőle jól ismert eszközzel veszi sortűz alá a Nistch-kiállítást:
• „Ez »náluk« nem történhetne meg.” és „A jobboldali elhajlással nem vádolható...”
Nehezményezi, hogy a jobboldal akkori napilapja, a Napi Magyarország egyáltalán nem elítélő, itt-ott, nyomokban már-már lelkendező recenziót közölt a Nitsch-tárlatról (Hermann Nitsch művészete A brutálesztétika „felnyitott” mélységei a Kiscelli Múzeumban, 1999. június 19.) – minden bizonnyal álnéven –, és szemrehányólag felhozza, hogy ezzel szemben az osztrák liberális Der Standard írt az osztrák püspökök Nitsch-elleni tiltakozásáról, valamint hosszasan idéz, az „Internetto c. internetes honlap helyébe lépő Index június 22-i számából”, a „konzervativizmussal, bigottsággal, toleranciahiánnyal igazán nem vádolható Indexből”, melynek szerzője akkor nagyrészt feleslegesnek és meghaladottnak értékelte Nitsch művészetét.
• „Milyen elbírálásban volna része annak, aki nem »bennünket«, hanem »őket« gyalázná?”
A publicista azt is nehezményezte írásában, hogy míg a kereszténygyalázást eltűri a kiállítást támogató, „az állampolgárok forintjából működő” „Jankovics Marcell-féle Nemzeti Kulturális Alap” és a Fővárosi Önkormányzat (a harmadik támogatót, a Soros Alapítványt is gondosan megemlíti), addig persze azt a fiktív kiállítást, amelyet Lovas talált ki és írt bele cikkébe: amely során „egy tóra-tekercset vizelnének le”, persze minden bizonnyal nem. Lovas kettős mérce-mérője kiakad.
Lovas István aztán a Demokrata 27. számában is visszatér a témára: „Képzeljük el ... Schweitzer főrabbi reagálását egy olyan esetben, ha egy kimustrált zsinagógában egy szír művész rendezne »Orgia-misztérium színházat«, melyben egy snájdig keretlegény egy frigyládába székelne, míg egy másik egy olyan disznó fenekét rugdalná fekete csizmába bújtatott lábbal, amelyet kapedlivel, pajesszel díszítenének, az ormányára százdollárost ragasztanának, hátára pedig a »Moloch-disznó vagyok« feliratot”. A publicista később a Demokrata 29. (ebben a lapszámban a hetilap egy másik állandó szerzője, Szalay Károly is a témának szenteli heti textusát, ő is elítélőleg), majd a 31. lapszámában ismét ír a Nitsch-kiállításról.
Lovas István cikkére másfél hónap múlva szokatlan helyről, a saját főszerkesztőjétől, Bencsik Andrástól érkezett kioktató válasz. Bencsik a 33. lapszámban reagált, alig leplezetten Lovasnak címezve ledorongoló sorait: „Hermann Nitsch bolondot csinált a félművelt világból”, „orránál fogva vezetve nemcsak a vallási ügyekben megdöbbentően tájékozatlan kereszténységet, de még az effélével aligha vádolható zsidóságot is”. A főszerkesztő szerint „akik úgymond bibliás emberek, azok többsége sem merészkedik messzebbre az Újtestamentumnál” és hogy „Nitsch minden bizonnyal jobban ismerte a Szentírást, mint azok, akik tiltakoztak ellene”.
Ezzel szemben a valóság az, hogy része a katolikus liturgiának az ószövetségi olvasmány. Abban igaza van Bencsiknek, hogy az olvasmányban ritkán esik szó az ószövetségi papszentelés jól kidolgozott részleteiről. Bencsik Andrásnak ugyanis az volt az alapállítása, hogy Nitsch valójában azt idézi meg performanszain. Ennek igazolására Mózes második könyvének (a katolikus kánonban: A kivonulás könyve) 29. fejezetét hozza, szerinte „pontosan ezt cselekedte Nitsch, a zsidó-keresztény teológia Szent írásából valamely részletet kiemel, s azt a maga módján, a maga naiv ízlésvilága szerint, de az Isten parancsolatának megfelelően ad elő”, amely „szinte szó szerint megfelel az ősi zsidó papszentelési metódusnak”.
Ez az állítás persze megintcsak közelében sincs a valóságnak. Ennek az írásnak nem az előbbi mondat részletekbe menő bizonyítása a célja, ezért csupán néhány érvet hozunk fel. Nitsch sertéseket is „felhasznált” performanszaihoz, amely állat a judaizmusban a nemkóserság, a „tréfliség” non-plus-ultra jelképe. Nitsch ürüléket is használ alkotásaihoz, az Ószövetségben természetesen nem használnak ilyesmit, a papszenteléshez sem. A vért is másképp használja a Vetus Testamentum, a szentelendőt csupán három pici ponton kenik meg vele, valamint a ruháját hintik meg vele, nem „tapicskolnak” benne, ahogy Nitsch-nél.
Bencsik András írásának végén aztán kiderül, hogy minek az igazolására kívánta használni a fenti erőltetett vélt azonosságot. Ugyanis azt írja: „az Ószövetség vértől tocsog, hemzsegnek benne a gyilkosságok, a különféle mészárlások és szexuális őrültségek. A zsidó-keresztény teológia a zsidók istenét, Jehovát azonosítja Jézus mennyei atyjával ... a látszólagos ... összekapcsolódás ellenére az újszövetségi és az ószövetségi szakralitás között sokkal nagyobb szakadék tátong, mint gondolnánk. ... A keresztény és a keresztyén világ következetesen a zsidó vallásból származtatja hitét, azonosítja istenét a zsidók istenével. És bár Magyarországon csendesen forr a szkítakereszténység eszméje, a visszatérés vágya a zsidóságon túli ősi tiszta forráshoz, az Igaz Istenhez – ez ma még alig több, mint remény.” Tehát Bencsik András szerint a zsidók Istene nem azonos az Újszövetség Istenével és Hermann Nitsch csupán megidézte a zsidók vértől, testiségtől, miegymástól csöpögő rituáléit, a keresztényeknek felesleges megbotránkozniuk Nitsch performanszain, ha nem botránkoznak meg a zsidó szertartásokon.
A Nitsch-kiállításból levezetett Bencsik-i írás és annak végkövetkeztetése óriási botrányt kavart a jobboldalon. Talán az első jele volt annak, hogy létezik törésvonal az antiszemita gyökerű, a keresztény, a keleti autokratába ájuló és a nyugatos jobboldal között. Más kérdés, hogy amint fentebb írtuk, végül az előbbi gyarmatosította a teljes jobboldal kultúráját. Félreértés ne essék, e törésvonal két végpontjára nem Bencsiket és Lovast helyezzük, hanem ahogy a továbbiakban látni fogjuk, Bencsiket és az ellene a saját lapjánál tiltakozókat. A Demokrata szerkesztőségét ugyanis elárasztották az olvasói levelek, olyan számban, hogy három lapszám múlva Bencsik András kénytelen volt visszatérni a témára. A felháborodott levelek elsősorban arra irányultak, hogy Bencsik igyekezett megbontani az Ó- és Újszövetség egységét, tételének igazolására Nitsch-et is mintegy felmentve. Többen szentírási részletekkel igyekeztek érvelni, amelyre Bencsik úgy felelt, hogy a „levélírók elfordulnak a tényéktől, és részletekbe menekülnek ... Nem egyszerűbb volna kimondani, hogy JHVH nem azonos az Élő Istennel?” Majd úgy folytatta, hogy azt szeretné, ha a kereszténység szembesülne azzal a ténnyel, hogy „hite vagy a világ legvéresebb vallásából ered, mégpedig oly módon, hogy egy gyilkos és gyűlölködő Isten ... olyan civilizációs fokra fejlődött, hogy végül beérte egyetlen egyszülött Fiának meggyilkoltatásával”.
Lovas István Bencsik őt (is) kioktató írása után nem publikált egy sort sem a Nitsch-ügyről. Az 1999. évi 40. lapszámtól Lovas két publicisztikai rovata egybeolvadt, rövidebb lett. Forrásaink szerint komoly konfliktust okozott kettejük között, hogy Bencsik nem átallotta őt is felhasználni tétele igazolásához, és főleg Nitsch kvázi „megvédéséhez”, ahhoz, hogy a keresztények félreértik a művészetét. A Demokrata Hermann Nitsch nevét tizennégy évvel ezen eset után, 2013-ban írta le legközelebb és azóta is utoljára, Tóth Gy. László említette meg őt, szőrmentén.
Szerettünk volna még tisztábban látni a 23 évvel ezelőtti történetben, ezért kérdéseket küldtünk Bencsik Andrásnak. Azt tudakoltuk tőle, hogy fenntartja-e éles kijelentéseit az Ószövetségről, a keresztény-zsidó kapcsolatokról és Hermann Nitsch-ről. Azt is szerettük volna dokumentálni az utókor számára, hogy igaz-e, amit forrásaink állítanak, hogy a Nitsch-ügy Demokrata-beli kezelése után egy időre megromlott Bencsik és Lovas István között a viszony. Illetve hogy mikor és hogyan oldódott fel közöttük a konfliktus. A Demokrata főszerkesztője azonban nem méltatta válaszra kérdéseinket.
