Hogy lehet, hogy ezek a számok nem ordítanak jobban? – tette fel a kérdést a felzárkóztatásra váró települések kapcsán Vecsei Miklós miniszterelnöki megbízott, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke egy kerekasztal-beszélgetésen. A rendezvényre – amin vendég volt Fabiny Tamás evangélikus püspök, Kállai Ernő társadalomkutató és Binder Mátyás történész az „Együtt és mégis külön – A cigányság a mai magyar társadalomban” című Máltai Tanulmányok lapszám bemutatójának apropójából került sor.
Muszáj beszélni erről, mert lassan mi is lopni fogjuk az áramot. Így kezdte Kállai Ernő egykori országgyűlési biztos a válaszát arra a kérdésre, hogy kell-e, szabad-e beszélni romantika nélkül arról, hogy milyen is a szegénység valódi természete. Vecsei Miklós felzárkózásért felelős miniszterelnöki biztos és a Magyar Máltai Szeretet szolgálat alelnöke ugyanis azt hozta fel példaként, hogy tud olyan településről, ahol mindenki, így a polgármester is lopja az áramot. Egy kedd esti tanulmánykötet-bemutató kerekasztal-beszélgetésen hangzott el mindez, amin részt vett még Fabinyi Tamás evangélikus püspök és Binder Mátyás történész is, Vecsei kivételével mindannyiuknak jelent meg tanulmányuk az „Együtt és mégis külön – A cigányság a mai magyar társadalomban” című, friss, a MMSZ gondozásában megjelenő Máltai tanulmányok folyóirat második számában. (Az első szám egyébként az oktatás kérdésével foglakozik.)
Az est moderátora Vecsei volt, aki egy idézettel kezdett. „2020 augusztusában jártam először Csenyétén, az ország legszegényebb településeként ismert, száz százalékban romák lakta borsodi faluban. Aznap hazaérve csak ennyit jegyeztem le magamnak: „Ezelőtt még sosem volt olyan barátnőm, akitől miután elbúcsúztam, tetűirtóval kellett átmosni a hajamat.” Ezeket a sorokat azóta sem folytattam, mert nem találtam meg a módját, hogyan tudnám a hangsúlyt a barátnőmre és nem a tetűirtóra helyezni a történetben, hogy aki olvassa, az a barátságra emlékezzen inkább a bogarak helyett. Miközben nem szeretném elhallgatni, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által a csenyétei Jelenlét Ház udvarán aznapra szervezett családi délután – közös főzéssel és játékkal – a gyerekek hajához makacsul ragaszkodó tetvek elűzésére is szerveződött. Délutánra megfésülve, változatos parkettafonásokkal szaladgáltak a lányok az udvaron az üstökben rotyogó lecsó és frissen sült bodag körül.” Mátrai Roxána sorai ezek, az ország régóta legszegényebb településének számító Csenyétéről. A falu az este során sokszor felmerült.
Fabinyi Tamás elmesélte például, hogy milyen jó érzés volt az egykori tejcsarnokból imaházzá alakított helyiségben keresztelni, majd hogy ugyanilyen szomorú lett, mikor kiderült, hogy nem sokáig állt a kápolna ebben a formájában. „De nem adjuk fel” – utalt az evangélikusok integrációs munkájára utalva. Csenyétére utalva jegyezte meg Vecsei, hogy ez az egyetlen olyan hazai település, ahol több a tizennyolc éven aluli, mint a felnőtt és ahol a falu 72 házából mindössze kettőben van vezetékes víz. Binder pedig annak kapcsán hozta fel a csereháti települést, hogy érdekes volt megfigyelnie, hogy a kilencvenes években hasonló eredménnyel zárultak a különböző felzárkóztatási kísérletek, ugyanúgy a „szegénység kultúrája” mutatkozott meg, amikkel egy erdélyi romatelepen szembesült. Itt ruhát akartak osztani, de nem jutott mindenkinek, így az ott lakók közölték: vagy mindenki kap csomagot, vagy senki.
- Csenyéte a rendszerváltás után magyar társadalom kudarca – mondta Kállai, aki szerint ahogy a romantizálni sem szükséges a szegénységet, úgy etnicizálni sem. Az egykori kisebbségi biztos szerint „nem tűnik olyan érdekesnek”, ha nincs a szegénységben etnikai sajátosság, de „arról van szó, hogy szakad szét a társadalom nagyon szegényekre és nagyon gazdagokra és látnunk kell, hogy ki az, aki próbál tenni valamit az ügyben”.
- Ha ez a mindennapi élet kihívása, hogy tetvesek, akkor az a kérdés, hogy mit várunk ezektől az emberektől? Platónt fognak olvasni? Vagy felismerik a bajaikat, és kihúzzák magukat a bajból a saját hajuknál fogva? – mondta Kállai, aki félig viccesen, gúnyosan megjegyezte annak kapcsán, hogy a statisztikák szerint a mélyszegénységben élő nők sokkal fiatalabban szülnek, mint a jobb módban élők: „örülni kell, a nők nem gyanús egyetemekre járnak, hanem szülnek”. De aztán komolyra fordította a szót: akiknek egyetlen életperspektívája a közmunka, azok hamarabb elkezdenek szülni, és jó eséllyel, aki egyetemre jár, az nem nagyon akar többet egy gyereknél, de ha a gazdasági helyzetük lehetővé teszi, akkor igen, sőt vállalnak akár negyven felett is.
A demográfia kapcsán Vecsei is hozott adatokat. Felidézte, hogy a háromszáz felzárkóztatásra váró, legszegényebb háromszáz településen él közel 300 ezer ember, csaknem ugyanannyi, mint Komárom-Esztergom megyében. Ám míg ott születik évente kétezer-négyszáz gyermek, addig a „mi településeinken” – így Vecsei - ötezer. Ebből pedig az következik a miniszterelnöki biztos szerint, hogy a felzárkóztatásra váró településeken fog megszületni a következő 20 évben Magyarország 7-8 százaléka.
- Erre szoktuk mondani, hogy aki nem tud szeretni, kicsit megijedhetne már. És rendben van, vannak tárcaközi bizottságok és miniszterelnöki biztos is, de hogy lehet, hogy ezek a számok nem ordítanak jobban? – tette fel a kérdést, majd a vendégektől megkérdezte, hogy mit tennének, hogy változtassanak ezen.
Fabinyi szerint ezek „önmagában is rémisztő adatok”, nem is kell romaspecifikusnak lennie. Szerinte az egyház ezekre válaszul azt tudja adni, hogy közösségeket teremt, még ha nem is feltétlenül vallásiakat, „mert az mozdítja ki az embereket a letargiából”. Kállai válaszával az este első égy egyetlen nyílt színi tapsát váltotta ki: magas szintű oktatás, egészségügyet, és lakhatást intézne. Binder pedig arról beszélt, hogy Kemény István mutatott rá arra egy tanulmányában, hogy a rendszerváltás azért is tudott elképesztő gazdasági traumává válni, mert megszűnt egymillió munkahely idehaza és nem lett több tíz év múlva sem.
A kerekasztal beszélgetést Vecsei Miklós miniszterelnöki-megbízott zárta azzal a gondolattal, hogy ahogy a hajléktalan ellátásban is az álló embernek van jobb lehetősége lehajolni, úgy települési szinten is így kellene eljárni.
Az „Együtt és mégis külön – A cigányság a mai magyar társadalomban” tanulmányai itt olvashatók online.
