„Patkányokkal alszunk, patkányokkal eszünk”

Kipukkadt lufiktól színes a nyíregyházi Huszártelep egyik közkútját körbefolyó pocsolya. Kicsi tócsa ez, mégis pancsoló, mezítlábas cigány gyerekek zsibongásától hangos. Szemben az egykori laktanya tiszti házainak csupasz, ablaktalan falai meg a Viola utca düledező otthonai.

Megszokott életkép ez, a nyár elején mégis egész másként festett a kék kút környéke. Néhány héttel később már persze nevetve mesélik a helyiek, hogy „nagy volt ám a sorban állás” és hogy „meghordták a kádat is”, de amikor a felhalmozott tartozásra hivatkozva másfél napra elzárták 48 telepi családnál a vizet, méghozzá a legnagyobb hőség idején, nem volt ilyen derűs a hangulat.

– Többéves probléma ez már – mondja Glonczi László egy jókora levegővétel után. A Hátrányos Helyzetű Családok Országos Egyesületének helyben lakó elnöke volt az, aki más nyíregyházi központú civil szervezetekkel leült tárgyalni Kovács Ferenc polgármesterrel és a Nyírségvíz Zrt. vezetőségével. – Tisztában vagyok vele – így Glonczi –, hogy a Huszártelep 50–60 százaléka tartozik, de hosszú távon szeretek gondolkodni.

A jogvédő ugyan azt vallja, mindenkinek kötelessége fizetni, de megértette tárgyalópartnereivel, hogy ha az itt élők nagy része 50 ezres közmunkabért kap, abból nem lehet 100–200 ezres vízdíjat megelőlegezni. Ezért azt a megoldást javasolta, ami egyszer már bevált itt, az egykor „Guszevről”, a kommunista propaganda által kitalált orosz tisztről elnevezett telepen. A lakbért is úgy fizetik itt ugyanis, hogy minden lakó megállapodik a vagyonkezelővel, hogy mennyit tud fizetni. Glonczi László indoklása tömör, és vitatkozni is nehéz vele: rövid távon úgysem térül meg a kár, hosszú távon azonban lehetséges. Ráadásul szerinte ha el is zárják a vizet, attól még nem fog befolyni a 12 milliós tartozás. – Volt, aki 800 ezres mínuszból már félmilliót visszafizetett közmunkával – mondja. – Hiába, itt így fest egy sikertörténet.

Pedig ha a Huszártelepen lezajlott programokat és az egykori klastromból lett szegregátumra fordított integrációs forrásokat nézzük, akkor nem szabadna ilyen sivárnak lennie ennek a sínek mögé suvasztott világnak. Sorolni kezdjük az évszámokat, mikor milyen felzárkóztató foglalkozássorozat indult itt meg, mire Balogh Artúr, a Roma Munkaadók és Munkavállalók Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szövetségének elnöke közbeszól. – A 2011-esre emlékszem. Még mondta is az uniós biztos, hogy „remélem maga is része lesz a projektnek”.

Nem így alakult, Balogh ugyanis nem lett a nyíregyházi cigány kisebbségi önkormányzat tagja. Most amiatt aggódik, hogy kivel egyeztetik le Nyíregyházán azt a hároméves lefutású, 1,7 milliárd forintos integrációs programot, amelynek keretében egyrészt megújítanak egy-egy házat a Huszártelepen, másrészt felszámolják a város úgynevezett Keleti telepét.

– Akiket onnan kitelepítenek, azokat szeretnék ide integrálni, viszont a két lakótelep más környezet, más kultúra. Nagy eltérések vannak cigány és cigány között, ahogy magyar és magyar között is megvan ez persze – vázolja fel a helyzetet. Aztán keserűen felcsattan: „Szívesen láttam volna itt egy raktárt, mondjuk, ahová a romák elpakolhatják a télire szedett fát.”

Bogdán László: Ketyeg már a cigányplutónium | Magyar Hang

A Láthatatlan Magyarország Facebook-csoport a 2019-es év civil polgármesterének választotta meg Bogdán Lászlót, Cserdi polgármesterét. Ezen apropóból beszélgettünk a baranyai településvezetővel.

Követjük tekintete irányát. Egy üres, füves udvart látunk, mögötte összegraffitizett betonfalat, amelyből rozsdás vasak állnak ki. Meg egy frissen mosott ruhákkal megpakolt szárítót. Színes az is, mint a kipukkadt lufik a közkúti pocsolyában.

– Rettentő sok pénzt kapunk az uniótól. De hogy hova tűnik, az számomra rejtély, mert ugyan tudják, hogy vagyunk, mégis: ebbe a projektbe nincsenek roma civil szervezetek bevonva, csak – hadd fogalmazzak így – magyar szervezetek – veszi át a szót Glonczi, aki szerint a források mennyiségét ismerve „nem szabadna sem az országnak, sem a romaügynek itt tartania”. – Nem fordulhatna elő, hogy ennyi ember törvényen alul legyen. Nem törvényen kívül, törvényen alul.

Sajabó Lászlóval egy háztömbbel odébb kezdünk beszélgetni, a rácsra támaszkodik közben.

– Régen a kukákat tároltuk benne, ma kutyák fialnak bele – közli nevetve. László egyébként végig nevet, vagy legalábbis somolyog a bajsza alatt. Akkor is, amikor azt mondja, igaza van azoknak, akik kikapcsolták a vizet, és akkor is, amikor csak kurtán annyit jegyez meg, hogy „hosszú” lenne belemenni, miért nincs a legtöbb házban egyéni vízóra. És mosolyog akkor is, amikor elárulja, hogy 1966 óta lakik itt.

– Akkor még nem volt rezervátum ez a telep.
– Milyen volt? – kérdezzük.
– Hát szép. Itt még virágoskertek voltak például – mutat két ház közé, ahol most egy szétmart betondarab áll. Talán asztal lehetett pár éve.
– Mikortól lett belőle „rezervátum”?
– Olyan 70 körül. Itt tanárok, ügyvédek, katonák laktak, aztán jött egy árvíz, és elkezdtek beköltözni a környékbeli házakból.

Kmetty Mónika a közelben lakik, a néhány éve áthelyezett, most épp térdig érő gazban, üresen álló közösségi ház mellett. Ő az egyetlen ember, aki szeret itt élni az általunk megkérdezettek közül, pedig tíz év alatt sok minden megtörtént már vele. Ellopták a ruháit például; nevetve kimondott szavainak az ad nyomatékot, hogy gyorsan ránéz üresen álló, összeragasztott szárítójára.

– Jó itt, hát itt tud spórolni az ember, csak ötezer a lakbér, a városban ennél sokkal több lenne – állítja.

Mónika egyébként a Dália utca pár éve felújított házainak egyikében lakik. A vajszínű, műanyag nyílászárós, fémtetős házakban sem fenékig tejfel az élet. Erről árulkodnak a feketéllő kémények, a raklapból tákolt kerítések, és hogy a névtelenséget kérő lakók szerint néha még a kétezer forintos lakbérrel is elmaradnak. És hiába vannak már itt is kártyás, feltöltős vízórák, bizony kijárnak a közkútra vízért az asszonyok. – Ötezerrel töltöttem, de már kevés van hátra belőle – meséli.

Az egykori tiszti házakban, amelyeken nincs már sem ajtó, sem ablak, több családnak nincs ilyen gondja. Az ő lakásukban nincs víz. Igaz más sem nagyon. Sem bútorok, sem falak. Ők mindenféle nyilatkozattól elzárkóznak, a többiek csak név nélkül, legfeljebb keresztnévvel nyilatkoznak.

– Patkányokkal alszunk, patkányokkal eszünk – foglalja össze Anikó, aki rögvest szabadkozni kezd: pedig nem vagyunk koszosak. Nem azok: megmutatja a lakását, amely hangulatos kisvendéglő benyomását kelti. Viszont több kisvendéglővel ellentétben itt tényleg lehetne a földről enni.

– Valahogy nézzünk ki – szól a magyarázat, mert hát hiába a napi több doboz fertőtlenítő: ide is jön a patkány. Anikó attól sem boldog, hogy hamarosan érkeznek a Keleti telepen élők is.

– Ők még alávalóbbak, mint mi, már elnézést, hogy így mondom.

A folyosó másik végén egy furcsa tákolmányt veszünk észre. Jókora lyuk éktelenkedik a tégláig mart falon, elé heverőt illesztettek be, a heverőn pedig műanyag kád áll. A sarokban lakóktól tudjuk meg, mi ez az egész.

– Életveszélyes. Azért van idetámasztva, hogy ne essenek le a gyerekek. Volt már rá példa, hogy kizuhant valaki.
– Életben maradt?
– Életben, de eltört a keze – feleli, mire mi már Tappancsot, a fekete akitakölyköt figyeljük, aki a heverőnek támasztott szemetet kezdi túrni. Szél fúj be az ablakon. Most jólesik.
– Így vagyunk ám télen is, szabadon.
– Fával fűtenek?
– Sajnos igen, de az ajtó-ablak huzatos, télen beesik a hó. Csak ígérgetnek, hogy ekkor lesz felújítás, meg akkor lesz, de látják: nem lett.

Látjuk, persze. Csak az ajtót meg az ablakot nem. Nincsenek.

– Tőlünk nem kötötték ki a vizet, mi fizetünk, de van egy véleményem az ügyről – újságolja Horváth Vilmosné. Ő hetvenezer forint vízdíjat fizetett ki, minden hónapban tízezrével. Szerinte az a baj, hogy a telepiek előbb fizetik meg a kamatos pénzt, mint a vizet. – Persze sokszor nem kapunk segélyt, úgyhogy sokunknak marad a kamatos pénz.

Aztán Horváthné gyorsan tisztázza magát: ő kamatos pénz felvétele helyett takarítani jár, abból fizeti autószerelőnek készülő fia majdani költségeit is. Nagyot sóhajt, mintha a továbbtanulás baj lenne. Kiderül, nem ez Horváthné gondja. Hanem a „keletiek”.

– Itt a cigányok egybe lesznek téve. Nagy verekedések lesznek.
– Miért?
– Mert a keletiek nem jönnek ki a guszeviekkel.
– Hogyhogy?
– Nem tudom. Sok a szinyós köztük.
– Szinyós?
– Hát kábítós. Figyelni kell majd a gyerekekre. Fogni kell őket, hogy ne másszanak bele ők is.

A gyerekek egyelőre azonban még csak a közkút melletti pocsolyába másznak bele, viháncolásuk kicsit színezi is Horváthné egykedvűségét. Ugyanis utolsó kérdésünkre, miszerint lát-e reményt arra, hogy egyszer majd visszafizeti teljes tartozását, egy szempillantás alatt rávágja, hát azt ő nem tudja. Hozzáteszi viszont, hiába mentek el a telepről egy csomóan, „főleg magyarok”, dolgozni itt is lehet, „csak akarat kell hozzá”. És persze nem árt, ha van vízellátás.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/30. számában jelent meg, 2019. július 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/30. számban? Itt megnézheti!