Kiemelten nagy társadalmi figyelem irányul az egészségügyre, ezen belül is az orvosok fizikai és mentális állapotára. Az orvosnőket jobban fenyegetik a krónikus betegségek, mint más diplomás nőket. Pedig csak az gyógyíthat eredményesen, aki önmagát is karbantartja – mondta lapunknak Győrffy Zsuzsa, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docense. Szerencsére ma már számos biztató kezdeményezés segíti őket.
– Nagy port kavart a nyár elején a Péterfy Sándor utcai kórház érsebészének tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála. Az elismert főorvos a szó szoros értelmében halálra dolgozta magát, s már nem érhette meg a nyugdíjat. Meddig élnek a magyar orvosok?
– Nehéz kérdés, amire nem tudjuk a pontos választ. Az országos halandósági statisztikák nem tüntetik fel a foglalkozást, így ebből nem tájékozódhatunk. Készültek persze felmérések a szakmában, de ezek legtöbbje a rendszerváltás előtt keletkezett, illetve csak egy-egy intézmény vagy szakág helyzetét tükrözték, amiből nem lehetett általánosítani. A Magyar Gyógyszerésztörténeti Társaság kutatói – nem reprezentatív vizsgálatukban – például úgy találták, hogy a XIX. század végétől az orvosok és a gyógyszerészek átlagéletkorában ellentétes trendek zajlottak: a gyógyszerészek élettartama a XX. század első negyedében körülbelül 75 évre emelkedett, az orvosoké pedig valamivel több, mint 67 évre csökkent. Az orvosok halandóságára vonatkozó egyik legutolsó magyarországi adatgyűjtést még 1990 előtt végezte Molnár László professzor, tehát új, érvényes adatok nem állnak rendelkezésünkre. Teljes orvostársadalomra vonatkozó reprezentatív halandósági vizsgálatok tudtommal külföldön sem készültek, de a megbetegedéseket vizsgáló – a magyarországiakhoz hasonló – kutatások szinte mindenütt arra jutottak, hogy az orvosok testi és lelki egészsége fontos, vizsgálandó terület.
Összegezve: nincs aktuális reprezentatív vizsgálatunk a magyarországi
orvosok halandósági mutatóiról, a mortalitással kapcsolatos vizsgálatok zöme 20-30
éve készült, és a frissebbek csak bizonyos intézményekre vonatkozóan relevánsak.
A megbetegedésekkel kapcsolatos kutatások részeredményei azonban így is
rávilágítanak arra a lényeges kérdésre, hogy – ami a mentális és fizikai
egészséget illeti – az orvosok vannak az egyik legnehezebb helyzetben az
értelmiségi szakmákon belül.
– Ezért is olyan magas körükben az öngyilkosságok aránya?
– Az Amerikai Pszichiátriai Társaság tavalyi kongresszusán számolt be arról egy kutatócsoport, hogy az orvosok között kétszer akkora a befejezett öngyilkosságok aránya, mint a társadalom más csoportjaiban átlagosan. Feltételezhetően ezen öngyilkosságok hátterében sok esetben a kezeletlen depresszió áll. Arról, hogy e téren mi a helyzet Magyarországon, nincs adatunk. A más országokban végzett vizsgálatok azonban jelzik, hogy globális problémáról van szó, a mentális terhek mindenütt ugyanolyan súlyosak. A világon sehol sem könnyű ma orvosnak lenni, nem számít hungarikumnak, ha az egészségügyben dolgozók úgy érzik, hogy rengeteg kihívással állnak szemben, kiégnek, vagy nehezen tudnak megfelelni a rájuk zúduló számos elvárásnak.
– Válságban van a modern orvoslás?
– Inkább arról van szó, hogy az orvostudomány és az orvoslás jelentős átalakuláson megy keresztül. Vegyünk egy egyszerű példát: Donald Trump amerikai elnök elmúlt 73 éves, és a hírek szerint indul a 2020-as elnökválasztáson is. Példája mutatja, hogy ma már „a 70 az új 50”: jelentős mértékben tolódik ki a várható élettartam, tovább élünk, de több betegséggel. A korábbiakhoz képest felborult az aktív és az inaktív lakosság aránya is, tehát egyre nehezebben finanszírozható az egészségügyi rendszer. Exponenciálisan nő a kezelendő páciensek száma, és jóval több krónikus beteget kell ellátniuk a gyógyítóknak. Ezzel egyelőre nem tart lépést a szakemberek száma: az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a világon ma körülbelül 7 millió egészségügyi dolgozó hiányzik a rendszerből, és ez a szám a becslések szerint 12 millió fölé emelkedik 2035-re.
– Hány orvos hiányzik Magyarországon?
– Hazánkban az orvosok száma csak kis mértékben marad csak el az EU-s átlagtól: ezer főre vetítve 3,1, illetve 3,6. Igazából szakdolgozókból lenne szükség jóval többre, de ez is globális probléma. A világon mindenhol azért érzik magukat túlterheltnek az orvosok, mert sok olyan feladatot kell elvégezniük, amely nem igazi gyógyító munka, hanem például adminisztráció. Ez azért is fontos kérdés, mert a nemzetközi kutatások egyetértenek abban, hogy a kiégés mögötti okok között előkelő helyen állnak az adminisztrációs terhek. Ez elég általános jelenség, például minden második amerikai orvos is kiégett, pedig jobb körülmények és felszereltség mellett dolgozhatnak, mint a világon bármely kollégájuk. Reményeim szerint a digitalizáció segíthet ebben a kérdésben is: egészen más korszak lesz, ha az orvos a mesterséges intelligencia segítségével rögzítheti az adatokat, és lényegesen kevesebb időt fog a klaviatúra előtt tölteni, tényleg a betegekre tud majd koncentrálni.
– Hogyan alakulhat át az orvosi hivatás?
– A digitalizáció mellett jelentős változást hozhat, hogy a gyógyítás folyamatában nagyobb szerepet kap a beteg is, aki az otthonában is ellenőrizheti a vércukorszintjét, elkészítheti saját ekg-ját. Amellett, hogy betegséggel, egészséggel kapcsolatos információt keresnek az interneten, rendkívül fontos, új jelenség, hogy a digitális eszközök belépnek a betegek mindennapi életébe: segítségükkel alapvető egészségi paramétereiket is monitorozhatják otthonukban. Információt kapnak és tárolnak testük változásairól, így jobban követhető és menedzselhető számukra egészségük változása, a betegségek megelőzése, vagy az esetleges krónikus betegségük karbantartása.
Változóban van a két fél viszonya, az orvos többé nem feltétlenül mindentudó
a páciens szemében, a gyógyításra szorulók pedig ma már jóval több
információhoz férnek hozzá, mint a korábbi korok emberei, és aktívabbak az
egészségük menedzselésében. A mai orvostanhallgatók jó, ha felkészülnek arra, hogy
mire praktizálni kezdenek, a páciensek többsége már e-beteg lesz. Az
e-páciensek azok, akik ellenőrzik a saját egészségi állapotukat, hozzáférnek az
egészségügyi adataikhoz, tudatosan keresnek információt, betegközösséget vagy
megoldásokat a problémáikra, és használják a digitális technológiákat annak
érdekében, hogy jobb ellátást, kezelést kapjanak. Nagyon fontos
azonban azt is hangsúlyozni, hogy az információkhoz való hozzáférés nem egyenlő
a tudással, az orvosi kompetenciákkal és tapasztalatokkal. Az
e-páciensek nem akarnak jobban érteni az orvosláshoz, mint gyógyítóik, hanem
aktívan segíteni szeretnék az orvosi munkát, vagyis saját gyógyulásukat.
– Nem csökken így a szakma presztízse, ha a beteg ennyire közreműködik? Már most is gyakran látom a környezetemben, hogy a páciens időnként „felülbírálja” az orvost, és például nem az előírt mennyiséget szedi be a gyógyszerből, mert úgy érzi, hogy az neki nem jó.
– Bizony, jönnek a „szuperpáciensek”. De nincs mit csodálkozni ezen, hiszen oly mértékben nő a szakmai információ- és tudásmennyiség, hogy szinte képtelenség vele lépést tartani. Nem feltétlenül baj, ha a páciens szakértője lesz a betegségének, hiszen adott esetben jobban érzi, érti a saját igényeit, és minél inkább bekapcsolódik a kezelésébe, valószínűleg annál jobban együttműködik. Új kihívások előtt állnak tehát a gyógyítók, meg kell tanulniuk bánni a technológiai, kulturális átalakulással. Az orvosi munka olyan újabb feladatokkal is bővülhet, hogy általuk hitelesnek és megbízhatónak minősített weboldalakat, viselhető eszközöket és applikációkat ajánljanak a betegeiknek. A modern medicina egyre inkább „részvételen alapuló” orvoslásként írható majd le, ahol az orvos és betege közösen dolgoznak a jobb megoldásokért.
– Egy kiégett orvos valószínűleg kevésbé tud megfelelni az új követelményeknek. Mit tehetnek ez ellen?
– Először az okokat kell tisztázni. Sajnos nemcsak az új kihívások okoznak nehézségeket, hanem a régiek is. Egy jó orvosnak rendkívüli tudással, gyors döntéshozatali képességgel és nagy stressztűrő képességgel kell rendelkeznie. Speciális szakmáról van szó, ahol különösen sok rizikófaktorral kell számolni, ilyen például a hatalmas felelősség, az ügyeleti munkák, az éjszakázások, az elhúzódó műtétek, az egészségre ártalmas anyagokkal való érintkezés és a nehéz érzelmi helyzetek, a betegek szenvedéseinek megtapasztalása. Ezért kell, kellene az orvosoknak többet foglalkozniuk a saját testi-lelki egészségükkel is. A morbiditásra vonatkozó kutatások azonban azt jelzik, hogy a magyar orvosnők körében – más diplomás foglalkozású nőkkel összevetve – nagyobb arányú a krónikus betegségek előfordulása és halmozódása. Az eredménybe persze bele kell kalkulálni azt is, hogy a gyógyítók valószínűleg jobban tisztában vannak vele, és pontosabb diagnózisokkal rendelkeznek saját egészségi állapotukról, mint az átlagember. Ezt a kérdést jómagam először 2003–2004-ben vizsgáltam, de azóta is készültek vizsgálataink, amelyek megerősítették, hogy több a krónikus betegség az orvosnők körében, de ezek már egészen más betegségeket emeltek ki. Csak a trend látszik tehát, amely mögött nagyon sok tényező összjátéka állhat. Tény, hogy a világ egyetlen pontján sem könnyű gyógyítóként dolgozni. Ezt jelzik azok a nemzetközi vizsgálatok, amelyek szerint a depresszió, az alvászavarok és a kiégés magasabb arányokat mutat ebben a foglalkozási ágban. A XXI. században tehát a szaktudás megszerzése, a klinikai készségek fejlesztése mellett a hatékony stresszcsökkentő technikák elsajátítása ugyancsak nagyon fontos. Hiszen „csak az gyógyíthat eredményesen, aki önmagát is karbantartja.” Az Orvosok Világszövetsége 2017-es amerikai nagygyűlésén kimondta, hogy meg kell újítani a hippokratészi eskü szövegét. Ki kell egészíteni azzal, hogy a betegek magas szintű, megfelelő ellátásához a gyógyítók jólléte, testi-lelki egészsége is elengedhetetlenül szükséges.
– Milyen segítséget kaphatnak az egészségügyben dolgozók?
– A nehézségek hangsúlyozása mellett mindig nagyon fontos a működő, jó példák kiemelése. Szerencsére ezekből is van jó néhány. Ha csak a saját közvetlen környezetemben nézek körül: a Semmelweis Egyetem 1. Számú Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetében speciális kardiológiai szűrést szerveznek a dolgozóknak. Ugyancsak a Semmelweis Egyetemen jött létre a közelmúltban a Semmelweis Egészségfejlesztési Központ, ahol – komoly felmérést követően – mind a dolgozók, mind pedig a hallgatók számára egészségfejlesztési programokat szerveznek. Magam 2012 óta dolgozom a Gyógyító Nőkért Alapítványban, ahol kifejezetten az egészségügyben dolgozók számára hoztunk létre egy mentális egészséggel kapcsolatos internetes tanácsadó szolgáltatást. A Magatartástudományi Intézetben hosszú évek óta vezetek kiégésprevenciós tréningeket, kollégáimmal stresszkezelési programokat szervezünk, és ma már a hallgatók is tanulhatnak stresszkezeléssel kapcsolatos tantárgyakat. Erre nagy szükség van, mert a kiégés jelentős mértékben veszélyezteti a kezdő orvosokat és a medikusokat is. Ugyancsak a Magatartástudományi Intézethez köthető a HuMánia Pályaszocializációs Műhely, amely komplex módon erősíti a hallgatói megküzdési készségeket. A HuMánia kurzus egyedülálló módon integrál az orvosképzés tananyagába komplex önismereti, kommunikációs és kiégésmegelőző programot.
De ha kicsit az egyetem falain túlra tekintünk: az Amerikai úti Országos Klinikai Idegtudományi Intézet a Fitpuli alkalmazás segítségével kínál majd egészségmegőrzési programot közel ötszáz dolgozójának. Nagyon pozitív kezdeményezésnek tartom azt is, hogy az Uzsoki utcai kórházban reggel nyolc órától délután négyig gyerekjátszó működik, amely nemcsak a vizsgálatra érkező vagy rokonukat látogató szülők számára könnyíti meg az életet, hanem az egészségügyi dolgozók számára is megoldást nyújt, ha a gyerekeikre nem tud családtag vigyázni. Egyszóval rajtunk is nagyon sok minden múlik, fel lehet venni a harcot a nehézségekkel.
Az interjú nyomtatott változata a Magyar Hang idei 32. számában jelent meg augusztus 9-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/32. számban? Itt megnézheti!
