A vízilabda elkényeztette a szurkolókat és az egész magyar sporttársadalmat, természetes volt, hogy mindig aranyérmet hozunk, de az odavezető útról senki sem beszélt – mondta a Budai Hangnak Fodor Rajmund, olimpiai, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó, aki edzőként tavaly március óta irányítja a II. kerületi vízilabda-szakosztály munkáját. A Kemény Dénes-féle aranycsapat tagjával a győztes mentalitásról, a siker utáni törvényszerű elkényelmesedésről és a szerbek elleni kőkemény meccsekről beszélgettünk.
– Mi hozta a Gyarmati Dezső Uszodába?
– Mindenekelőtt örülök, hogy egy ilyen gyönyörű helyen dolgozhatom. A II. kerület Budapest egyik legnagyobb kerülete, a Császár–Komjádin kívül mégsem nagyon volt lehetősége a helyieknek uszodába járni, most pedig itt ülünk Magyarország egyik legmodernebb vizes létesítményében, és végre a medence is tele van vízzel. A vízilabda-szakosztály működését irányítom, vagyis hozzám tartozik minden, ami a sportághoz kapcsolódik. Megtisztelő volt a felkérés, és mivel a közelben lakom, minden adott volt ahhoz, hogy elvállaljam a feladatot. Szinte a semmiből építjük fel a csapatokat a segítőimmel, ráadásul nem volt zökkenőmentes az elmúlt időszak. Amikor az átadást követően a nagymedence ereszteni kezdett, és le kellett zárni, mindenki a kültérre szorult, heti kétszer egy óra jutott ránk, ennyi idő alatt pedig nem lehet vízilabdát oktatni. Most az úszók edzenek bent, mi pedig három korosztállyal és egy felhozó csoporttal a kinti medencében. Amióta itt vagyok, a szakosztálynak híre ment a kerületben, a környéken, és talán az egész városban, szépen gyarapszunk, a szülők egyre bátrabban hozzák hozzánk a gyerekeket.
– Vannak közöttük tehetségek?
– Sokat látott szakmai szemmel nézve van egy-két ígéretes tehetség. Bízom benne, hogy sokra vihetik.
– A kilencvenes évek második felétől a férfi - válogatott sikersorozata régen látott magasságokba repítette a vízilabdát itthon, az egymást követő három olimpiai bajnoki cím is tett róla, hogy egyre több gyerek ugorjon medencébe. Mi a helyzet ma, mennyire népszerű a sportág?
– A vízilabda hungarikum. És bár a pandémia megtörte a lendületet, lassan újra talpra állunk. A hazai vízfelület méretéhez viszonyítva hamarosan megint maximumon pöröghet a sportág. Az utánpótlás és a felnőtt válogatottak is jó eredményeket értek el az elmúlt években, ami újabb lökést adott a vízilabdának.
– A járvány és a lezárások mennyire vetették vissza az utánpótlás-nevelést?
– A járvány hatására a magyar vízilabdából kiesett az utánpótláskorú gyerekek negyede. Ez óriási veszteség. De a nehézségek megerősítenek. Mi például a szabadban edzünk, hiszen az igazi vízilabdás télen is nyitott uszodában pólózik. És ez nem mellesleg az immunrendszerre is jó hatással van.
– A legendás „1976-os generáció” tagjai, vagyis a ’75 és ’77 között született játékosok adták a Kemény Dénes irányította válogatott gerincét: Biros Péter, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Molnár Tamás, Steinmecz Barnabás, Szécsi Zoltán, Székely Bulcsú, Varga Tamás, Vári Attila és ön is ehhez a korosztályhoz tartozott. Összejöhet még egyszer egy ilyen generáció?
– Utánunk az 1987-es korosztály is nagyot alkotott, aztán újabb évtized telt el a következő nagy eredményig, és nagyon bízom a 2009-es születésűekben is, roppant sok tehetséget találunk közöttük. És utóbbiak esetében nem csak az elfogultság beszél belőlem: a kisfiam is annak a generációnak a tagja, de tényleg nagyon figyelemreméltó csapat jön össze belőlük.
– Minek köszönhető ez a hullámzás: a nagy sikerek utáni visszaesés?
– Ez minden nemzetre jellemző. Vannak ennek társadalmi, gazdasági és politikai okai is, de az törvényszerű, hogy a nagy siker következtében egy-egy sportág elkényelmesedik. A minőség nem romlik, de nem is javul, ami lehetőséget ad a riválisoknak, hogy utolérjék a legjobbakat. Ez történt itthon is, de ugyanígy előfordult a szerbekkel, az olaszokkal és a spanyolokkal is.
– A 2021-re halasztott tokiói olimpián bronzérmes lett a férfi válogatott, a tavalyi vizes világbajnokságon azonban a várakozásoktól elmaradva csak a hetedik helyen végzett, de két hónappal később az Európa-bajnokságon ismét remekül játszva a döntőig menetelt. Min múlik a kiegyensúlyozatlanság: a képességek adottak, és csak fejben dől el, hogyan szerepel a csapat?
– Nagyjából az 1980-as moszkvai olimpia környékén érte el az élsport azt a szintet, ahol a legjobbak között már alig van fizikális különbség. Legalábbis a tisztán versenyzők között. Ezért is fordítanak egyre nagyobb figyelmet a mentális képzésre, amely az elmúlt időszakban fantasztikus dolgokat eredményezett. De nem feledkezhetünk meg a táplálkozásról sem, ez ma már hatalmas szerepet játszik a sportolók életében. Percre pontosan meg tudják mondani a szakemberek, hogy mikor mit kell enni, és az milyen hatással lesz a teljesítményre. Én 35 évesen léptem vissza a legmagasabb szintről, ami akkor még kifejezetten későinek számított. Amikor elkezdtem vízilabdázni, az volt a normális, ha a játékosok a felsőfokú tanulmányaik befejezése után néhány évvel, vagyis 28–29 évesen visszavonulnak, és munkába állnak, egy 30 feletti sportoló már kifejezetten öregnek számított. Ma nem ritka, hogy valaki 40 éves koráig elnyújtja a pályafutását.
– Visszatérve a sikerre, itthon sokáig csak az aranyérem volt a megfelelő eredmény a közönség szemében, ezt akkoriban hogyan dolgozták fel?
– A vízilabda elkényeztette a szurkolókat és az egész magyar sporttársadalmat, természetes volt, hogy mindig aranyérmet hozunk, de az odavezető útról senki sem beszélt. Először is meg kell tanulni megnyerni egy meccset, aztán ugyancsak különleges tudás kell ahhoz, hogy valaki döntőbe jusson – az elődöntő talán a legnehezebb akadály egy tornán –, és végül tudni kell megtenni az utolsó lépést, megnyerni a döntőt. Ehhez kell tehetség, embertelen munka, és kellő mennyiségű szerencse. Ha ez mind megvan, akkor összejöhet az arany érem.
– A 2000-es sydney-i olimpiára nagy esélyesként utaztak ki, ám váratlanul nehezen jutottak tovább a csoportból, hogy aztán a döntőben az olimpiai tornák egyik legnagyobb arányú győzelmével szerezzék meg az aranyérmet. Az oroszok elleni 13–6-os meccsen minden összeállt?
– Nem a csoportmeccseken voltunk a legélesebbek, de nagyon erősek és egységesek voltunk. A vereségek után sem úgy szálltunk ki a vízből, hogy egymást hibáztattuk volna, csináltuk tovább a dolgunkat, és előbb-utóbb megtérült a befektetett munka. A jó vízilabdás ezt megoldja intelligenciából. Mire eljut valaki a válogatottságig, már megvan ez a képessége, nem is engedik tovább az utánpótlásból, ha fejben nem eléggé érett. Mi nagyon erősek voltunk mentálisan, tudtuk, hogy mikor jönnek az igazán fontos meccsek, és Kemény Dénes sem volt kezdő edző, nem véletlenül az olimpia második hetére voltunk kihegyezve. Egy élet munkája érett be akkor Sydney-ben.
– Négy évvel később, az athéni olimpián is emlékezetesre sikerült a döntő Szerbia és Montenegró ellen.
– Az a meccs jóval többről szólt, mint vízilabdáról: minden szerbek elleni találkozó harc volt a medencében.
– A személyes kapcsolatokon is nyomott hagyott ez a küzdelem?
– Egyáltalán nem. Több nagyon jó barátom volt a szerb válogatottból, de tőlünk szinte mindenki játszott együtt szerb pólósokkal, vagyis a csapatok között baráti volt a viszony. De amikor egymás ellen mérkőztünk, akkor két hatalmas vízilabda-kultúra csapot össze, és az mindig többet jelentett egy egyszerű mérkőzésnél.
– Pályafutása vége felé Szaúd-Arábiába igazolt. A focisták esetében ma már bevett gyakorlat levezetésként az arab világba szerződni, de vízilabdában, majdnem másfél évtizeddel ezelőtt meglepő döntésnek tűnt.
– 2008-ban már nem vittek el a pekingi olimpiára, a klubkarrierem is a végéhez közeledett, ráadásul beütött a gazdasági világválság, kényszerhelyzetbe kerültem. Európában csupán 4-5 olyan csapat maradt, amelyik meg tudta fizetni a topjátékosokat, nagyon beszűkült a piac, az egész világ néhány klubban sűrűsödött össze. Váltanom kellett, és így jött először Málta, ahol létrehoztam egy később még évekig sikerrel működő vízilabdatábort, és Szaúd-Arábiába is ezért igazoltam. Nem bántam meg, remek játékosokat szerződtettek Európából, Petar Trbojevic, kiváló szerb pólós is a csapattársam volt, és két kontinensen is Bajnokok Ligája-győztes lehettem, amit kevesen mondhatnak el magukról.
– Később játékvezetőnek állt. Nem tartott tőle, hogy mi történik, ha ünnepelt játékosból egyszerre kötelezően szidalmazott bíró lesz?
– Amikor a szaúdi történet is véget ért, brahiból elmentem a játékvezetői vizsgára, aztán elkezdtem meccseket vezetni, és egyre komolyabb feladatokat bíztak rám, ma pedig már a legmagasabb szinten bíráskodom.
– Másként viselkednek a játékosok a vízben, ha egy kétszeres olimpiai bajnok fújja a meccset?
– Másfél évig úgy éreztem, mintha védőburok vett volna körül, nem is nagyon mertek hozzám szólni, annyira tiszteltek, hogy szinte érinthetetlen voltam. Sokáig elő sem vettem a piros lapot, mert nem volt rá szükség. Aztán persze elkezdett töredezni a burok, és egyre jobban bepróbálkoztak, de mára bíróként is kivívtam a kellő tiszteletet. Tíz éve kezdtem, nyolc éve vagyok nemzetközi játékvezető, megállom a helyem, nem hibázom. De ez nem is annyira meglepő, a vízilabdához értek a legjobban, ez az életem.
– Egyre nyilvánvalóbb igény a közönség és a sportvezetők részéről is, hogy látványosabbá, eladhatóbbá tegyék a vízilabdát, több szabályváltoztatás is történt ennek érdekében, elérték ezek a vágyott célt?
– Szerintem az elmúlt évtizedekben nem sikerült olyan szabálymódosítást végrehajtani, ami több nézőt csalt volna az uszodákba, vagyis ami eladhatóvá tette volna a vízilabdát. Csak kozmetikázni sikerült a sportágat.
– Mit kellene tenni ahhoz, hogy nagyobb közönséget érjen el?
– Valami vízilabdának hívott egészen mást kellene csinálni. Ki kell mondanunk, hogy jelenleg szegény sportág vagyunk. A hirdetők számára a vízilabda nem vonzó, és amíg nem lesznek olyan szabálymódosítások, amelyek után kinyílik a pénzcsap, addig nem is várhatunk változást. Addig csak egy szűk kört szórakoztatunk.
– Térjünk vissza az utánpótlásra, miként látja a magyar vízilabda következő évtizedét?
– Nagyon komoly szakmai munka folyik itthon, minden adott a sikerhez. És a pandémia egy kicsit a kezünkre is játszott, mert amíg itthon, ha korlátozva is, de valamenynyire működhetett a szakág, máshol hónapokra lezárták az uszodákat, és teljesen leállt a vízilabdaélet.
– Áprilisban kerül a mozikba A nemzet aranyai című portréfilm, amely a Kemény Dénes-féle csapat sikertörténetét mutatja be. Mikor lehet újra olyan sikerszériája a magyar pólónak?
– Adná az ég, hogy tanúja lehessek egy olyan nagy menetelésnek, mint amit véghez vittünk. A statisztikák alapján sajnos kicsi rá az esély, mert egy ilyen csapat ritkán jön össze. Ahogy látjuk, a mi évtizedünk után a szerbeknek volt egy nagy sorozata, de ez is lezárult. Jelen pillanatban nincs egyetlen kimagasló együttes, hat-hét csapat közül bárki felállhat a dobogó tetejére.
– Mit vár a jövő évi párizsi olimpiától?
– Nem szeretnék esélylatolgatásba bocsátkozni, de a magyar vízilabdában minden világversenyen benne van az aranyérem.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/07. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg február 17-én.
