Két férfi ül egymással szemben a kék üléseken. Közelebb a hatvanhoz, de inkább ötvennek tűnnek. Balról a tó, jobbról a hófoltos táj, nyulakkal. Két idegen a vonaton. Így beszélgetnek:
– Ez nem volt egyszerű.
– Mi nem?
– Egyszerre lekoptatni őket, legalább egy kis időre. Mind a négyüket.
– Nem. Áldott nyugalom.
– Az. Végre csak kettesben. Aztán leszállunk erről a vonatról, és újra tovább hasadunk. Legalább hatfelé, ahogy szoktunk.
– És most mire gondolunk?
– Kik?
– Te meg én. Mi.
– Arra gondolunk, hogy mindenkiből legalább kettő van. Úgy is, mint ahogyan mi vagyunk, és másképp is. A párhuzamos világokra gondolunk.
– Amennyiben ezt feltételezzük, akkor már megint mindjárt és minimum négyen vagyunk. Összesen meg tizenketten. Az egy tucat.
– És még tükröződünk is, plusz a vonatablak. Nézz ki, ha tudsz.
– Próbálok.
– Ne próbáld, tedd. Nézelődj. Menni fog?
– Talán igen, talán nem. Szerinted lehetséges mindezt szinkronba hozni?
Egy mindenes feljegyzései (33. rész) | Magyar Hang
Mostanság egyre kevesebbet gondolkodom. Inkább az alvásra hajtok. Néha mindent megtennék érte.
– Talán igen, talán nem. Nincs bizonyosság. Bizonyosság nincs. Azt sem tudjuk, mi történik a következő másodpercben. A jövő az, ami még nincs megírva. De ezen túl is. Zűrzavar támadt. Bizonytalanság. Káosz. És ijedtség.
– És tovább töredezett mozaikok. Mire gondolunk még?
– Istenre. Az államra. Az álmokra. A szerelemre és a szabadságra.
– Bővebben?
– Hogy Isten meghalt-e tényleg, vagy csupán félrenéz, esetleg egy új világ teremtésével foglalatoskodik épp. Hogy az állam szükségképpen perverz-e, és hogy a szerelem örök, a szabadság viszont…
– Hogy mi vajon szabadok vagyunk-e?
– Például. De nem úgy értem, tudod, hogy itt és most, mondjuk, ebben az országban; és az előbb az államot sem aktualizáltam, mert az már politika, és arra magasról. Hanem úgy általában, érted?
– Arra vonatkoztatunk mi itten tehát, hogy külsőleg meg belsőleg szabadnak lenni, meg ilyenek? Hogy miként lehetséges?
– Arra. Hogy például van egy ember, szegény, mint a templom egere, vacak a munkája, beteg is, meg van kilenc gyereke, és mégis egyensúlyban van. Tehát szabad. Meg van egy másik, mindene megvan, mégis rab, aztán meg jól meghal ő is, és a halottas ingre nem varrtak zsebet.
– Azt hiszem, én nem vagyok erre képes. Erre az egyensúlyra.
– Persze, mert te mindig mindenen felhúzod magad.
– Te meg üldögélsz és sejtelmesen mosolyogsz, mint egy debil.
– Elengedem. Ami meg nem öl meg, az megerősít.
– Közhelyek.
– Minden közhely igaz.
– És mi van az álmokkal?
– Esszencia. Az álom Isten ajándéka, utazás a párhuzamos világokba. Egyelőre nem ellenőrzi az állam, és szabadon kószálsz a szerelmes és a rémálmok között.
– Kontrollvesztés.
– Az a kontrollvesztés, amikor ahelyett, hogy gondolkodnál, bánatosra iszod magad.
– Vagy okosra.
– Hiszed.
– Vallom.
– És azt hiszed, hogy vicces vagy. Holott szánalmas.
– És még öreg is.
– Mindenki annyira öreg, amennyire gondolja magát.
– Na, még egy közhely. Csak úgy durrognak. Mindjárt kisiklik a vonat.
– Te siklasz ki, már megint.
– Oké, nagyokos. Akkor hol vannak az álmaid, hol vannak a művek? Túléltél, cseszd meg. Ezt hoztad ki magadból.
– Elengedtem. Most ezt gyakorolom. Majd legközelebb. Te meg az állandó elégedetlenségeddel még ki is nyírod magadat. Az élet egy csoda, mi? És közben szisztematikusan elveszed magadtól. Tudom, persze, ez a te rohadt nagy szabadságod. Rock and roll, mi?
– És mi van a vágyaiddal? A titokzatos tárgyakkal? A leölésre váró sárkányokkal? Tyúkok lettek helyettük.
– Az is jó. Meg a tojás.
– El ne kezdd. Semminek semmi értelme. És minden elmúlik. Soha ki nem derül, hogy mi végre ez az egész.
– Unalmas vagy, mint egy dobszóló. Nyafogsz, mint egy gyerek. És most jön az, hogy tágul a világegyetem. Na és? Ez a helyes válasz. Illetve kérdés. Vagy mi.
– Leszarom a világegyetemet. A családom darabokban, inog a tető a fejem fölött, alkalmi munkákból élek, folyamatosan szorongok, nem tudok aludni, halálfélelmem van. Árva vagyok. És rossz a zene a rádióban.
– Eredj fát vágni.
– Azt csinálom mindennap. Az nekem rutin, nem terápia.
– Akkor menj fel a hegyre.
– Annyira öreg még nem vagyok.
– Idióta. Menj fel, és nézz körül. Helyezd el magad abban, amit látsz. Vulkánok, haver, nem homokozó. Segíteni fog abban, hogy hátrébb pakold az önnön fontosságodba vetett hitedet. A természetnek megvan a maga rejtett hálózata. Ezt mondja az a német erdész, tudod, a Wohlleben. Meg azt is mondja, hogy a lombos fák befolyásolják a Föld forgását, a darvak akadályozzák a spanyolországi sonkatermelést, a tűlevelű erdők pedig esőt csinálnak. Emlékszel, két könyvét is olvastuk, Az állatok érzelmi élete is remek volt, de arról viszonylag sokat tudtunk, mert értjük a nyelvüket, de A fák titkos élete, na az reveláció volt, utána direkt elrontottuk a láncfűrészünket. Emlékezz az emlékeinkre. Na, most itt a harmadik, ott van az asztalunkon, olvasd. Vagy menj ki az erdőbe, és ölelj át egy fát, ha már mást nem tudsz, és súgd a fülébe, hogy szereted, vagy harapj bele, csak csinálj már magaddal valamit, mert nem bírlak nézni.
– Magadat bámulod, te kis öngyűlölő.
– A tájat nem látom.
– Mert sötét van.
– Hol vagyunk?
– Nem tudom. De leszállunk.
Egy mindenes feljegyzései (31. rész) | Magyar Hang
A piacon nincs idő az önsajnálatra, és amúgy is hiszek a munkaterápiában.
Ekkor a két férfi elkezdett cihelődni, kabát, sál, sapka, kesztyű, egyikük még egy szájmaszkot is felrakott, gondosan megigazítva hátul a gumit, én meg a mögöttük lévő ülésen kikapcsoltam a diktafont, amit korábban Jean-Luc Godard Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe című könyve alá rejtettem, ami éppen annál a képnél volt nyitva (lefordítva persze), amelyen a Kifulladásignak az a jelenete látható, amikor Jean Seberg ad egy puszit Belmondónak, aki kalapot visel és cigarettázik.
Közben a vonat lassított, majd nagyot zökkenve megállt. A férfiak elindultak a legközelebbi ajtó felé, és a magas lépcsőfokokra ügyet sem vetve gyorsan leszálltak. Utánuk mentem a peronra, megvártam, amíg a szitáló ködben lépteik elcsikorogtak az állomásépület foghíjas neon felirata alá, és leugrottam a lustán megmozduló szerelvényről. A tárcsáját katonás mozdulattal a hóna alá illesztő vasutas rosszalló tekintetétől kísérve oldalra pillantottam, és láttam, hogy a következő kocsiból még három alak landol a kavicson. Kísértetiesen hasonlítottunk egymásra, és ezt egyáltalán nem csodálkozó, inkább elismerő pillantással nyugtáztuk. Megnyújtottuk a lépteinket.
Sietnünk kellett, hogy beérjük azt a két másikat, akik már beértek a váróterembe, ahol senki nem várt senkire.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/5. számában jelent meg, 2019. február 1-jén.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/5. Magyar Hangban? Itt megnézheti.