Némileg háttérbe szorult az Airbnb-ről szóló vitákban az a kérdés, hogy okoz-e panaszokat a társasházakban a szálláshely-szolgáltatás, azaz az egymást váltó turisták, akik rövid távra veszik ki a lakásokat. Ennek a magyarázata valószínűleg egyszerű: nincs kit felhívni, ha a fővárosi lakóközösségekkel szeretnénk beszélni. Nincs olyan, tettre kész ernyőszervezet, amely széles körből összegyűjtené és becsatornázná ezeket a véleményeket az Airbnb-vitába.
Terézváros lakossága nemrég ügydöntő szavazáson úgy döntött: 2026-tól legyen tilos a társasházakban a rövidtávú szálláskiadás, vagyis az Airbnb. A vitában a hangsúly a lakhatási helyzeten volt: a magas ingatlanárakon és a lakáshiányon. Az ellenzők szerint mindkettőhöz hozzájárul az Airbnb. A szakértői vélemények azonban már megoszlanak arról, hogy csökkentheti-e a lakásárakat az Airbnb betiltása. Abban egyetértek Lakner Dáviddal, hogy a lakhatási válságot nem oldja meg az Airbnb lenullázása. Ahogy abban is, hogy a tiltás komoly érdeksérelmet okoz a szállásadó tulajdonosoknak.
Ám sok társasház lakóinak is érdeksérelmet okozott az Airbnb elterjedése. Amikor egy lakásban három-négy naponta váltják egymást az akár 8-10 fős turistacsoportok, akiknek egy része a fővárosi bulinegyedbe érkezik, és ennek megfelelően is viselkedik, és egy házban akár több ilyen lakás is működik, az képes átalakítani a ház hétköznapjait, és nem az ott élő tulajdonosok számára kedvezően. A szállásadók érdekképviseleti szervezetei gyakran érvelnek azzal, hogy a belvárosi kerületekben, ahol a legtöbb Airbnb működik, nem nőttek olyan mértékben a lakásárak, mint a főváros más részein, tehát nem igaz, hogy megemelte volna az ingatlanárakat a rengeteg Airbnb-lakás. Lehet, hogy annak is szerepe volt ebben, hogy nem sokan költöznek be szívesen egy félig már hostellé alakult társasházba, ahol a hét minden napján garantált az átjáróház és a buli. Ha valaki eladásra adja a fejét, ez szűkítheti a potenciális vevők körét.
Jogos érv a szállásadók részéről, hogy a „rossz szomszédság, török átok” kitétel nem az Airbnb óta igaz. Valóban nehéz, sokszor szinte lehetetlen egy-egy közösségellenesen viselkedő, zajos vagy szemetelő szomszéddal mit kezdeni. Vajon van különbség eközött és aközött, amikor egy társasház részben szállodává alakul, és a jelenség akár tömeges méreteket is ölt? A kérdésre nehéz felelni, lehet érvelni mindkét válasz mellett. Azt minden esetre senkinek nem lehet megtiltani, hogy kisgyermekét zongorázni taníttassa, de ez nem jelenti , hogy a társasházban magán-zeneiskolát is nyithat. És bár a tányértörés is hangos, ettől még csodálkoznának a Futrinka utcában, ha a harmadik emeleten paintball-gyakorlóterem nyílna. Tökéletes viselkedést nyilvánvalóan nem lenne igazságos elvárni a turistáktól. De talán az sem megfelelő válasz, hogy „végül is a többi szomszéd is azt csinál, amit csak akar”, ezzel ugyanis azt állítjuk, hogy a társasházakban végzett üzleti tevékenységeknek sem szabálya, sem határa nincsen.
A tulajdonhoz való jog erős jog, ahogy a vállalkozás joga is. A másik oldalon viszont az otthon nyugalmához való jog állhat, amelyet az Alaptörvény szerint az állam is védelemben részesít. A szállásadókat mindeddig semmi nem kötelezte, hogy legalább megpróbálják ezt a nyugalmat megóvni. Ha megtették, jó lelkiismeretből tették, mert a társasházak kezében nincs megfelelő eszköz az érdekeik érvényesítésére, ahogy az önkormányzatnak sem volt eszköze a szabályozásra. A terézvárosi Airbnb-tilalom nyilvánvalóan provokatív lépés egy régóta szabályozatlan területen. Egy dologban mostanra bizonyára minden érintett egyetért: ennek a történetnek nem így kellett volna lezajlania.
