A hazai közösségi közlekedés két dolgot garantál: a biztos késést és egy olyan Magyarország megmutatását, amilyet sehol máshol nem találni. Egymással szinte soha, sehol nem érintkező társadalmi osztályok futnak össze, vagy ott és akkor nyernek igazolást bizonyos szociológiai trendek, amire nem is gondolnánk.
*
Ott van például a Keleti pályaudvar, az egyik legnagyobb össztársadalmi olvasztótégelyünk. A minap itt figyeltem meg azt, hogy már semmilyen összeolvadás nincs, pusztán csak két teljesen különböző embertömeg él egymás mellett hol békésen, hol békétlenül. Ne bonyolítsuk most: az egyik réteg a vidéki-, a másik a városi magyar.
A jegykiadó automata előtt ketten álltak sorban előttem. Egy melegítős fiatalember, kezében az észak-kelet magyarországi hetelők elmaradhatatlan kellékével, a csíkos szatyorba szuszakolt szeletelt kenyérrel és kólával. Mögötte egy korabeli szemüveges úr, akit szemlátomást az zavart a legjobban, hogy rajta kívül senki nem tudja, hogy visszafogott, de azért elegáns öltözéke valójában milyen sokba került.
– Fehérgyarmatra mennék, beütné nekem? – fordult hátra a melegítős, de a szemüveges tovább bámulta a telefonját. – Legyen szíves, Fehérgyarmat, segítsen, kérem – mondta újra, sikerült elkapnom a mondata végére ellágyuló tekintetét. Egyből világos lett: a hetelő nem ismeri a betűket, a pénztár előtt viszont akkora sor volt, hogy meg kellett próbálkoznia az automatával. A szemüveges nagy nehezen megértette, mi a helyzet, de háromszor kérdezett vissza. – Fehér micsoda? Milyen gyarmat? Ez az a Fehérgyarmat? – őt értetlen hangsúlya árulta el: életében nem hallotta még ennek a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei városnak a nevét, valószínűleg azt sem tudta, hol van.
Mindenesetre a jegyet megvette, de alighanem hiába. A közjátéknak köszönhetően a melegítős is, a szemüveges is elkésett. És persze lekéstem a vonatomat én is.
*
Egerből tartottam Ózd felé egy távolsági buszon, melynek sofőrje úgy nézett rám, mintha az életére törnék. Pedig nem kés volt nálam, csak egy tízezres, amiből nem tudott visszaadni. Hogy miért, az több tanulsággal szolgál és többet árul el a vidéki Magyarországról, mint egy KSH által kiadott adathalmaz.
– Tudja, én főleg multis különjáratokon sofőrködöm, azon meg ugye nem fizetnek az emberek, akiket behozok a falvakból a gyárakba. Aztán meg ismerem már az utazókat, Ózd felé szerintem erre a járatra csupa személyigazolványos fog felszállni, akik szintén nem fizetnek. Úgyhogy nem tudok visszaadni.
Részben igaza volt a sofőrnek. Ózdig csupa nyugdíjas, szamárfüles személyigazolványt felmutató néni és bácsi szállt fel a buszra. Mutatja ennél jobban bármi is, hogy mi a baj magyar falvak korfájával? A sofőr egyébként megoldotta, hogy vissza tudjon adni: Eger határa előtt megállt egy pékségnél. De ezért az intermezzóért azért megfizettünk, méghozzá mindannyian: elkéstünk, már megint.
