Ki húzza le a rolót?

Sosem fogom elfelejteni az alábbi, szó szerint kijózanító beszélgetést. Egy, az államiból a magánegészségügybe igazoló ismerősömmel kvaterkáztunk, és meglepő kijelentéssel kezdte mondandóját: az állami egészségügy nem fog összeomlani.
- Nem lesz olyan, mint a bankoknál, hogy lehúzzák a rolót, és a kint ácsorgóknak azt mondják, hogy kész, csődbe mentünk, nem kap senki semmit, menjenek haza – mondta. Majd hozzátette: azért nem fog összeomlani, mert tulajdonképpen már összeomlott. Igaza illusztrálásaként felsorolt egy tragikusan végződött esetet, amihez persze orvosok mulasztása is kellett, de az összképet vizsgálva kiderült, hogy évekig kezeletlenül hagyott rendszerhibák egész sora vezetett a műhibához.
- Ahol ilyen előfordulhat, az onnantól kezdve már nem is egészségügy tulajdonképpen – mondta ismerősöm. Ez a beszélgetés úgy három éve zajlott, a halállal végződött dráma pedig talán két évtizede történt. Vagyis akit nem vakított el Orbán Viktor Miniszterelnök Úr zsenialitása, az már évek óta tökéletesen tisztában van azzal, hogy egy teljesen átlagos hétköznapon is az egészségügyi dolgozók hősiessége kell ahhoz, hogy egyáltalán életjeleket mutasson ez a rendszer.
És most itt vagyunk 2020-ban, és még ha nem is pontosan úgy néznek ki a kórházaink, mint 2015 tavaszán a Quaestor lerolózott fiókjai, de a koronavírus-járvány közelebb hozott minket ahhoz, hogy ezt is el tudjuk képzelni. A hírek arról szólnak, hogy az egészségügyben szinte mindenhol kapacitásgondok vannak. Nincs elég mentős, ezért napokat kell várni a tesztre. Telnek be a kórházi ágyak, zajlik az egészségügyi dolgozók átvezénylése is. És miközben azt harsogja a propaganda, hogy oltassa be magát mindenki influenza ellen, kifogyni látszanak a készletek.
Persze nemcsak az egészségügyünket teszi próbára a koronavírus-járvány, pontosabban az annak nyomában fellépő gazdasági visszaesés. A szociális szféra ugyanúgy, ugyanazok által lett magára hagyva, mint az egészségügy: az ott dolgozóknak is nagy kihívás volt a szféra működtetése, és eddig is hatalmas lyukak tátongtak a szociális hálón. Csak példaként: az alulfinanszírozott védőnői hálózat és gyermekvédelem, valamint a kormányhivatali, tehát politikai felügyelet alá suvasztott gyámügy „bábái” között szó szerint elvesztek az oltalomra szoruló gyerekek. Itt is rendszerhibák vezettek ahhoz az esethez, mint amiről itt olvasni: 29 éves M. Gabriella megszülte a gyermekét és egy gödöllői patakparton hagyta. Csak a bírósági tárgyaláson derült ki, hogy az állami gondozásban felnőtt lánynak a legalapvetőbb fogalma sem volt a terhességről, erről soha nem beszélt neki senki. Sem az intézetben, sem pedig a szülei házában, ahova 24 éves korában tért haza. Ebben a történetben szerencsére két hepiend is van: a patakparton hagyott gyermek életben van, mert egy járókelő megtalálta, a bírónő jelezte Gabriellának, hogy őt is felhívhatja majd, ha ismét gyermeket vár.
Rugózhatunk persze egy sort a lány egyéni felelősségén, van is neki nyilván, de azért rögzítsük: egy állami gondozásban felnőtt nő gyermeke jó eséllyel már halott lenne, ha az pusztán a „rendszeren” múlik. Ez az eset sem egyedüli, hallottam én már olyan szegregátumban felnőtt gyermekről, aki az iskolába kerülvén lett egyáltalán látható az állam számára, addig társadalmi értelemben nem is létezett. Nyolc éves volt ekkor. Számtalan hasonló tragédiát hozhatnék annak illusztrálására, hogy a szociális szféra működtetői által érintetlenül hagyott rendszerhibák miatt ez a szisztéma sem tudja már maradéktalanul ellátni a rábízott feladatokat.
Így aztán kérdéses, hogy rendszernek nevezhetjük-e még egyáltalán. De persze ennél sokkal fontosabb, hogy miként bírja majd a ránehezedő nyomást a következőkben.
El tudjuk-e képzelni azt, hogy a megmaradt, megtépázott szociális szféránk egyszer csak lehúzza a rolót? Addig jó, amíg csak elképzelni kell, de már az is rettenetes, hogy ez egyáltalán felvetődhet.