Az erkölcsi elvek mindig a gyakorlatban vizsgáznak, vagy egy kicsit szelídebben, a mindennapos tevékenységben igazolódnak. Mindezt azért szeretném előre bocsátani, mert nem akarok abban a látszatban megjelenni, hogy értelmiségi nyavalygásnak tűnjön az alábbi gondolatmenetem. Erkölcsi kérdéseken akkor kezdtem töprengeni, amikor rövid fél óra alatt egy autó kétszer akart elütni a gyalogátkelőhelyen. A belvárosi homokhegyek közötti keskeny sávon haladtunk mind a ketten. A kocsi legalább hetvennel közelített, én a hőségtől szenvedve sokkal lassabban. A sofőr mindent nagyon erőszakosan csinált: haladt, fékezett, majd miután nem talált parkolóhelyet, tolatott, s eltűnt. Néhány perccel később ismét találkoztunk: úgy hajtott a gyalogosok közé, hogy a szeme se rebbenhetett, mert pár másodperc alatt a lámpánál volt.
Amikor megtöröltem a homlokomat, s magamhoz tértem a kettős kábulatból, gondolkodóba estem. Olyan korszakot kezdtünk (szándékosan nem nevezem történelminek, mert újabban megint minden apró döntést annak neveznek politikusaink), amelyben kitárultak az ember lehetőségei. A szónak nem elvont, eszmei jelentésében, hanem a gyakorlatban. Mert miközben megszűnt az állam paternalista, gyámkodó magatartása, az egyén hétköznapi dolgaiban teljesen magára maradt. Figyelmét a korábbinál sokkal intenzívebben kell arra fordítania, hogyan él holnap s azután? Jövőképének kialakítása (ha egyáltalán óhajt ezzel a magasztos feladattal foglalkozni) is az egyén dolga lett.
Mindez nagyon jó, mert megnőhet az ember felelőssége, hiszen a rossz döntések súlyát ő maga viseli, másrészt egy kicsit korán jött a felelősség. A polgárrá még nem vált embernek nem volt ideje hozzászokni az új döntési mechanizmusokhoz, nem volt alkalma kialakítani életének új ritmusát. Ennek további súlyos következményei vannak. Talán a legfontosabb, hogy a kapkodásban felőrlődnek azok a szellemi és fizikai energiák, amelyekre az új helyzetben feltétlenül szükség lenne. A kapkodás – a tapasztalatok szerint – az erőszakosságra hajlamosak egyéniségét erősíti, mert azt sugallja, hogy határozottabb fellépéssel, rámenősséggel gyorsabban lehet eredményt elérni.
A határozottság persze erény is lehet, de itt inkább arról van szó, hogy durvaság rejtőzik a magabiztosabb fellépés mögött. Naponként tapasztaljuk, hogy a hétköznapi szabadság lépten-nyomon megsérül. Pedig nagyon egyszerű a szabadság mértékének a meghatározása: az egyén szabadságának határa a másik ember szabadsága. Ez persze lehet, hogy a filozófiai gondolkodás világába vezet, a kisember viszont nagy eszmékkel nem foglalkozik. Legfeljebb fél, mert nem készült fel arra, hogy az élet apró dolgainak megoldásához is hőssé kell magasztosulnia. A félelem pedig beszűkíti az egyén amúgy is szűk mozgásterét, mert törekvései ennek a kellemetlen érzésnek az elkerülésére irányulnak.
Ha a mindennapok gondjai közepette van időnk ezen az új jelenségen gondolkodni, könnyen megrémülhetünk, mert a mozaikokból, az egyszerűnek látszó történésekből riasztó kép rajzolódik ki előttünk. Az erőszakosság – a bűnüldözés körébe tartozó eseményeken kívül – elsősorban a közlekedésben jelentkezik aggasztó mértékben. Ma az országutat járók, a városi közlekedésben résztvevők többsége úgy érkezik haza, hogy miután kitette a zsebéből a slusszkulcsot, felsóhajt: ezt a napot is megúsztam. Nincs olyan közlekedési szabály, amit ne sértenének meg folyamatosan, veszélyhelyzetet idézve elő. Fegyelmezetlenek vagyunk a közlekedésben, s az élet apró dolgaiban is. Nem törődünk senki mással, csak önmagunkkal. Ki akarjuk hasítani a magunk koncát, mielőtt bárki más hozzájutna. Így értelmezzük azt a versenyhelyzetet, amelyet az élet mostanában ránk kényszerített.
A szerző író, újságíró
