Nehezen lehetne kétségbe vonni Pelle János most megjelent, vaskos és alapos kötetének gondolatát, hogy „Tiszaeszlár és az 1938-as első zsidótörvény, majd a holokauszt között összefüggés áll fenn”. Emlékezetes: az első zsidótörvénnyel a magyar törvényhozás sutba dobta negyvennyolc nagy vívmányát, a polgári jogegyenlőséget, amikor bizonyos foglalkozási ágakban 20 százalékban maximalizálta a zsidónak minősítettek arányát. Az 1939-es második törvény ezt tovább csökkentette 6 százalékra, a harmadik pedig – amely ellen már az egyházak is felléptek – fajgyalázásnak minősítette a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést, szerelmi kapcsolatot. Hamarosan sor került a „zsidó birtokok” kisajátításának jogi megalapozására is.
A törvényeknek a korban rendre felmerülő, meglehetősen képmutató magyarázatával szemben azok egyáltalán nem mérsékelték, hanem gerjesztették az antiszemitizmust, amiben fontos szerepet játszott a szélsőjobboldali sajtó folyamatos lélekmérgezése is. Ugyanakkor a német megszállásig a hazai és a környező területekről hozzánk menekült zsidóság viszonylagos biztonságban élhetett. A Sztójay-kormány hivatalba lépése után nem sokkal meginduló gettósítás és deportálás ténye a nem zsidó lakosságból – fogalmazzunk így – általános tiltakozást nem váltott ki, emellett persze az egyéni és a tömeges embermentésre számos példát lehetne felsorolni, főleg Budapesten. A szerző fontos igazságot fogalmaz meg, amikor azt írja, hogy kollektíve elítélni az akkori magyar társadalmat a holokausztért nem lehet.
Alapvetően a vérvád hosszú évszázadok óta élő motívumára és az ahhoz kapcsolatos hiedelmek továbbélésére vezeti vissza Pelle János az antiszemitizmus irracionalitását. Kétségtelen, hogy a vérszívó, kiszipolyozó, kizsákmányoló gonosz zsidó képét, a hozzá kötődő szorongást nem nehéz előhívni a mai magyar társadalom jó részéből sem, ahogy azt a Soros Györgyről készült plakátok hatása igazolhatja. A kötet elsősorban lélektani tényezőkkel magyarázza a zsidóellenességet, amihez szakemberek különböző elméleteit hívja segítségül. Magam jóval szkeptikusabb vagyok a pszichológiával mint tudománnyal szemben. Vallási tézisek bizonyosságával hirdetett megállapításaikat sokszor elsodorta az idő, az analitikus vizsgálat pedig – amelyet Pelle János is több helyen segítségül hív – egyre inkább elavultnak tekinthető. A társadalmi-történelmi körülmények szintén szerepet játszhattak abban, hogy az antiszemitizmus modernnek mondott korokban is meghatározó lehetett.
A könyv legérdekesebb fejezetei az 1945 utáni eseményeket tárják fel. Pelle nemcsak az olyan jól feldolgozott történelmi momentumokkal foglalkozik, mint például a kunmadarasi pogrom, hanem a közvélemény számára ismeretlen tényekre világít rá, így a kaposvári – szerencsére népítéletbe nem torkoló –, a kommunisták által szított hecckampányra, az 1953-ban alakult, az esetleges pogromok ellen szervezkedő fegyveres cionista csoport elleni perre, az 1954-es mátészalkai vérvádhisztériára, az 1956-os forradalom során előforduló ritka antiszemita megnyilvánulások egyikére, a miskolci pogromra, illetve a Hajdúnánáson történtekre.
Néhány apró észrevétel: bizonyos állításokat érdemes lenne lábjegyzettel alátámasztani. Az 1938-39-es Egyedül Vagyunk és Magyar Nemzet összevetése nélkülözi a komplexitást. Bartók Béla 1940-ben a család állítása szerint nem emigrált, hanem a háború következtében Amerikában ragadt, ahonnan nem tudott már visszatérni, bár próbálkozott vele. 1941-ben Bárdossy László miniszterelnök ameddig tehette, ellenezte a Szovjetunió elleni háborút. Hasonló módon kényszerítő körülmények hatására került hadiállapotba Magyarország Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal, a kérdésben mozgásterünk nem volt. Mindezek természetesen a hatalmas munka nyomán született kötet lényegét, érdemeit kevéssé érintik.
Pelle János: „Zsidókérdés” és magyar társadalom, 1938–1956. Kocsis Kiadó Zrt., 2024. 6990 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/21. számában jelent meg május 24-én.
