Nincs olyan emberi társadalom, amelynek ne lennének szokásai. A szokások egy része ősi eredetű, és gyakran uniformizáltan végezzük őket. Itt nem csak a népszokásokra kell gondolni, antropológiai értelemben minden viselkedést szokásnak kell tekintenünk, amit az ember újra és újra ugyanúgy csinál, pedig csinálhatná akár másképpen is. Szokás a napi fürdés (jó esetben), a cipőfűző megkötésének technikája vagy a munkába menet követett útvonal is. A szokások legtöbbször gyakorlati célt szolgálnak, és változást okoznak a külső világban (illetve megváltozik általuk a világban elfoglalt helyünk). A szokásoknak ezért általában egyértelmű oka van, Dimitris Xygalatas, A rítusok ereje című könyv antropológus szerzője szerint „kazuálisan átláthatók”.
Ez eddig tiszta sor. Csakhogy léteznek minden társadalomban olyan rögzült viselkedésformák, amelyeknek semmi értelmük. Már abban az értelemben, hogy igazából semmiféle változást nem okoznak a külső világban, pontosan ugyanolyan maradna a minket körülvevő szituáció, ha nem csinálnánk ezeket a rítusokat. Itt érkezünk el könyvünk témájához, hiszen A rítusok ereje a „kauzálisan átláthatatlan”, vagyis korántsem egyértelmű okból végzett szokásokról: a rítusokról szól. Mi értelme van annak, hogy kezet fogunk? Miért költünk egy nagyobb vagyont az esküvőkre? Miért viselnek a bírók talárt? Miért kopogjuk le a fán, bal kézzel, háromszor, ha valami szerencsétlenség kerül szóba? Ezek a jelenségek nem szolgálnak semmilyen egyértelmű célt.
Pedig valami értelmük biztosan van, merült fel a szerzőben, Dimitris Xygalatasban, aki jelenleg a Connecticuti Egyetem kísérleti antropológiai laboratóriumának igazgatója, hiszen nemcsak hogy minden embernek vannak rítusai, de az állatok világában is teljesen elterjedt ez a jelenség. Számos állatfaj hímjei vívnak egymással ritualizált küzdelmet (amely közben gyakran egymáshoz sem érnek, csak erejüket fitogtatják), de rítusnak tekinthetők azok az eltúlzott nemi bélyegek is (például a hím páva farktollai), amelyek már konkrétan nehezítik a tulajdonos túlélését.
Az állatoknál ez utóbbi körülmény a kulcs: az igazán rátermett hímek azzal csábítják a nőstényeket, hogy „értelmetlenül” eltúlzott és költséges agancsaikkal vagy színpompás násztollazatukkal direkt rossz helyzetbe hozzák magukat, és azzal bizonyítják genetikai rátermettségüket, hogy e rengeteg energiát felemésztő cicomák ellenére is egészségesek, és képesek életben maradni (ez az úgynevezett hátrányelv). Az embernél még bonyolultabb a rítusok magyarázata, hiába ősibbek egyes vallásos szertartások, mint a civilizáció legtöbb vívmánya. Korábban a legtöbb antropológus csak a civilizáció afféle melléktermékének tekintette a rítusokat (a nyilvánvaló kauzalitás hiányában), de az utóbbi évtizedekben egyre több evolúciós pszichológus és antropológus kezdte őket evolúciós motivációjukat keresve vizsgálni.
Xygalatas intézete volt az egyik első kísérletes antropológiával foglalkozó kutatóhely, és a szerző a világ számos táján végzett terepi vizsgálatokat a rítusokkal kapcsolatban. A rítusok ereje című könyvében – első, szélesebb olvasóközönségnek írt művében – e kutatások eredményeit foglalja össze, mégpedig lebilincselő módon. A szerző azt (az egyébként mára tudományos konszenzussá vált) tézist vallja, hogy a rítusok kezdetben megküzdési mechanizmusként, a kiszámíthatatlan környezet keltette szorongás csökkentése érdekében születtek, de az idők során elvesztik ezt a funkciójukat, és új feladatot nyernek. Fő céljuk pedig a csoportkohézió növelése, a csapatszellem erősítése, az összetartozás érzésének elmélyítése a csoporttagok között.
A közös rítusok (például a modern beavatási szertartások: a diplomaosztó, a tisztavatás, a gólyabál) megerősítik a résztvevőkben, hogy egy csoporthoz tartoznak, ami áttételesen előnyükre válhat, ha később kooperálniuk kell a csoport más tagjaival. Az igazán érdekes jelenség az, amikor ezek a csoportos rítusok akkor is tovább élnek, amikor az ember magára marad, és senki nem látja, hogy mit csinál. Ez is azt mutatja, hogy az emberben olyan erős a motiváció a csoporthoz tartozás iránt, hogy a legtöbb esetben még egyedül sem szegi meg a közösség szabályait, és betartja az adott helyzetben aztán tényleg teljesen értelmetlen rítusok szabályait. Ez hallatlanul érdekes viselkedése az embernek, Xygalatas pedig amellett, hogy minden bizonnyal remek kutató, a történetmesélésben is jeleskedik. Így egyértelműen ez az év eddigi általam recenzált legjobb könyve.
Dimitris Xygalatas: A rítusok ereje. Ford.: Bosnyák Gabriella. Open Books, 2024. 4999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/21. számában jelent meg május 24-én
