Szorongva élte meg az átalakulást – erről vallott Spiró György Szénási Sándornak azon interjúkötet első megszólalójaként, amely az 1989–90-es események megidézésével abban is segíthet, hogy megértsük, hova jutottunk – és hogyan – egy emberöltőnyi idő alatt. A jelenlegi hatalom emlékezetpolitikáját szolgáló intézmények sáncain kívül született meg a Klubrádió támogatásával a neves újságíró beszélgetéseiből válogató könyv. Hiányzik is belőle a pátosz, a lelkesültség a harminc évvel ezelőtti eseményekre emlékezve. Aligha véletlen, hogy Spiró Györggyel indít a kötet: az író arról beszél, hogy illúziók nélkül fogadta a rendszerváltást, s a kétségbevonhatatlan előnyei mellett is tisztában volt vele, mivel jár a (vad)kapitalizmus.
Szénási Sándor nem tolakszik az előtérbe, itt-ott finoman terelgetve a beszélgetést hagyja, hogy interjúalanyai elmondják a saját történetüket. Régi motoros a szakmában: rutinja mellett az elfogultságait is ismerjük, amelyeket nem leplez, de nem is tol erőszakosan az arcunkba. Tanulságos a könyv abból a szempontból, hogy az egyes megszólalók miként minősítik a szerepüket, hogyan reflektálnak egykori tetteikre, elgondolásaikra, várakozásaikra. A kép vegyes: önigazolásra és egészséges önreflexióra egyaránt találni példát. Különösen érdekes, amikor az interjúalanyok gondolatai egymással feleselnek.
Szalai Erzsébet – Spiró Györgyhöz hasonlóan – a rendszerváltás lényegét abban látja, hogy a kétpólusú világ megszűntével a globális tőke egyszerűen bekebelezte a térséget, így hazánkat is. Ennek fényében érdemes szemlélni az akkori elit változásokban játszott szerepét. Bár Szalai Erzsébet szerint nem volt esély semmiféle harmadik utas megoldásra, de lehetett volna úgy is alakítani a folyamatokat, hogy nagyobb szerep jusson a hazai gazdaságnak, a kis- és középvállalatoknak, és kevésbé függjön az ország az ide települt multik teljesítményétől.
Egészen másként értékel Magyar Bálint; a néhai SZDSZ meghatározó politikusa szerint az önigazgatás koncepciója megvalósíthatatlan volt, a rendszerváltás nyelve pedig leginkább a pártjának köszönhetően a liberális demokráciák szókészletét használta. Vagyis az ő felfogása alapján – ezt már én teszem hozzá – ahogy az átalakulás lezajlott, nemcsak úgy volt lehetséges, hanem úgy volt a helyes és kívánatos is.
Ágh Attila kritikusabb a saját közösségével szemben: a magyar baloldal válságáért, kiüresedéséért Horn Gyulát is okolja, aki túl könnyen engedett a piaci folyamatok, a tőke nyomásának, adott túl nagy teret a privatizációnak. Tehát a baloldal éppen a baloldaliság, a szociális intézmények és beruházások elhanyagolásával hagyta magára a húsz év alatt három megszorítási hullámot is elszenvedett társadalmat. Kéri László lényeglátó megállapítása, hogy 1988–89-ben a Fidesz mérte fel jól a helyzetet a radikális cselekvés útjának választásával, szemben Pozsgay Imrével, aki ’89 tavaszán elmulasztotta a történelmi pillanatot az MSZMP reformköreinek önálló párttá szervezésére.
A félresiklott rendszerváltásért viselt felelősségről beszélve Elek István megy el legtovább. Szerinte nem az egyes pártok vagy az értelmiség, hanem mi mindannyian, együtt, közösen rontottuk el. Ez persze nem jelenti a felelősség szétporlasztását: a jó néhány pártot megjárt, a fennállóval szemben új és új alternatívát kereső közíró egyértelművé teszi, hogy az adott pillanatban hozott egyéni, illetve közösségi döntések befolyásolják a történések menetét. Így például 1989-ben még afelé is haladhattak volna az események, hogy a ’90 tavaszán győztes ellenzék nagykoalíciót alakítson.
A többiekhez képest kifejezetten a remény hangján megszólaló Bod Péter Ákos egészen más politikai platformról valami hasonlóról beszél, mint Szalai Erzsébet vagy Ágh Attila, amikor szomorúan állapítja meg, hogy a szociális piacgazdaság akkor még alkotmányban deklarált célkitűzése mennyire nem valósult meg. A volt miniszter és jegybankelnök azt is felidézi, hogy az antalli MDF a piacgazdaság európai, német modelljét preferálta szemben az amerikai típusú kapitalizmus híveként fellépő SZDSZ-szel és Fidesszel.
Szénási Sándor kötetét dupla interjú zárja Németh Miklóssal. A volt miniszterelnök hiteles tanúként olyan kulisszatitkokról beszél, amelyek jó részét lapunk olvasói is ismerhetik (Németh Miklós: Orbán hamis mítoszt épít, Magyar Hang, 2019/34. szám). Németh Miklós zárógondolata a csalódásé: harminc éve nem hitte volna, hogy ilyen szörnyű állapotokat kell majd látnia a magyar kórházakban, iskolákban vagy az utakon. Ha visszagondolok a kezdésre, Spiró Györgyre, akkor nehéz nem észrevenni a keretes szerkezet mögötti szerkesztői szándékot.
Szénási Sándor: Szabadság, elvtársak! Noran Libro, 2020. 3600 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/2. számában jelent meg.
