Mit kezdjünk a lecsúszott, alkoholista férfi ismerőssel, aki mindenkinek csak kellemetlenséget okoz a környezetében? Rászóljunk? Küldjük szakemberhez? Ne vegyünk róla tudomást? Próbáljuk meggyőzni a bántalmazott barátnőt, hogy meneküljön? A Hajdu Szabolcs párkapcsolati trilógiáját záró Egy százalék indiánnak önkéntelenül is ez lesz a központi kérdése. Persze nyilvánvalóan szándékos a fókusz, a Rajmund-problematika ezúttal vinni látszik az egész filmet.
A rendező visszatérő szereplőkkel dolgozik, Gelányi Imre viszont az Ernelláék Farkaséknál című, 2016-os filmben még csak epizódszerepet játszott, majd az idei Kálmán-napnak a vége felé bukkant fel, hogy egyben a legkellemetlenebb pillanatokat is hozza. Úgy látszik, mostanra végképp neki jutott ez a szerep.
Önálló történetekről van közben szó, de talán nem véletlen, ha hasonlóságokat fedezünk fel Hajdu Szabolcs vagy épp Szabó Domokos különböző karakterei között. Ahogy az azonos című színdarabokban, úgy a filmekben is a fokozatos elhidegülést, az egymástól való távolodást figyelhetjük meg, mostanra jutva el addig, hogy már ne is bízzunk a dolgok jobbra fordulásában. A mondanivalónak szomorú megerősítést adott a valóság: az Ernelláékat még a rendező akkori feleségével, Török-Illyés Orsolyával készítették. A kapcsolat véget ért, és majdnem a folytatások sem készültek el.
Az idén megjelent két filmben végül Tóth Orsit láthatjuk, felbukkan továbbá a Kálmán-napban Földeáki Nóra, az Egy százalék indiánban Pető Kata és Tankó Erika. Talán utóbbi is a legerősebb a záródarabban, egyben a legkönnyebb vele azonosulni, neki szurkolni azért, hogy a helyzete jobbra forduljon. Ami megint csak oda vezet, hogy a film központi karakterévé a napot szétbeszélő, folyamatosan kellemetlenkedő Rajmund, illetve a magát neki alávető Csibi (Tankó Erika) válik. Hajdu Szabolcs is rögtön azzal kezdte a sajtóvetítést követően, hogy érdemes nem ellenséget látni Rajmundban, és hogy valójában sokkal hétköznapibb jelenség ő, mint azt egyesek gondolnák. A problémákról pedig nyilván beszélni kell, kezdeni velük valamit, nem csupán kikiáltani a férfit negatív karakternek. Ezzel együtt nehéz választ adni arra, mit is lehet tenni, ha a társaságban hasonló ember bukkan fel. A szociális területen dolgozó Gelányi például a Narancsnak tömören válaszolt erre: semmit.
Mindenesetre kisülhet mégis valami abból, ha végignézzük ezt a három filmet, és felismerjük, hogyan megyünk magunk is bele újabb és újabb parttalan vitákba, konfliktusokba. A fekete-fehér Egy százalék indián kétségkívül a trilógia legsötétebb darabja, különösen a zárlatát tekintve. Ettől függetlenül talán erősebb is volt az első kettő, bár a harmadik filmnek szintén megvannak a maga fontos pillanatai. Kicsit viszont azt érezhetjük, hogy az itteni másik két pár története beleszürkül a filmbe, illetve annyira szorítkozik, hogy a gyerekesen felelőtlennek mutatott két férfin veri el a port. Persze létező figurák ők nagyon is, de az őrlődő áldozatszerepre csupaszított nőket is lehetett volna még hova árnyalni.
Azért az Egy százalék indián mindenképp hozzáteszi a magáét az előző két filmhez, kirajzolódik ezekből egy nagyobb kép, mely megmutatja, hogyan is tartjuk fenn, majd veszítjük el szükségszerűen egymást. Legalábbis, ha védekezésre rendezkedünk be, magunkba zárkózunk, és a másikban csak a szabadságunk megrablóját látjuk. Nincsen remény? Ha elkezdünk őszintén beszélgetni, azért – bízzunk benne – mindig lehet.
Egy százalék indián. Magyar filmdráma, 82 perc. Október 10-étől a mozikban.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/41. számában jelent meg október 11-én.
