Cserna-Szabó András kiváló jósnak bizonyult. Miközben mindenki azt latolgatta, Krasznahorkai Lászlóval összejön-e a K-betűs mesterhármas az idei Nobel-díjasok között, az író megnevezte azt, aki végül az elismerést is kapta. Nem követte így sajnos a Sátántangó szerzője Karikó Katalint, illetve Krausz Ferencet. Ahogy a másik magyar esélyesnek kikiáltott Nádas Péter sem Nobel-díjas egyelőre. A fogadóirodák viszont ezúttal nem tévedtek, szemben olyan korábbi esetekkel, mikor a befutó váratlanul a kínai Mo Jen vagy épp az amerikai Bob Dylan lett. Cserna-Szabó azt írta szerdán: „A fogadóirodák által legesélyesebbnek ítélt norvég Jon Fosse az egyik kedvenc íróm. A Reggel és este című kisregényénél nagyon kevés jobb könyvet olvastam. Ennek a néhány könyvnek az egyike a Sátántangó.”
Az ítészek egyelőre nem jutottak el az utolsó sor megállapításáig, és az irodalmi Nobelt idén Jon Fosse kapta. A norvég író nem ismeretlen nálunk sem, habár nem is tartozik a leggyakrabban emlegetett szerzők közé. Népszerűsége leginkább az irodalomban jártasabbakra korlátozódik. Ilyen például Kolozsi László kritikus-forgatókönyvíró, aki hozzászólásában megemlítette: épp a Sömmi szerzője által is emlegetett Reggel és estét olvassa. Elhangzott Németh Róbert zenész-újságírótól A másik név is, míg Cserna-Szabó a Melankóliát és az Álmatlanságot méltatta. Mint ebből is látszik, kifejezetten jól fordított íróról van szó, Fosse kötetei 2008 óta sorra jönnek ki a Kalligramnál. De akad korábbi fordítás is: A gyermek 1997-ben jött ki az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gondozásában. A legutóbbi a 2019-es kiadású A másik név, amely a Szeptológia sorozat első kötete. Állandó fordítója A. Dobos Éva, leszámítva a Valaki jön majd című színműválogatást, melyet Domsa Zsófia magyarított, illetve az említett 1997-es művet, amelyet pedig Kovács Ferenc.
Fosse Dunaújvárosban: „A Norvégiában élő magyarok fedezték fel a darabom”
Az 1959 szeptemberében, a norvég Haugesundban született Jon Fosse a nyolcvanas évek eleje óta publikál. Első regénye az 1983-as Raudt, svart (Vörös, fekete), ez magyarul sajnos még nem olvasható. Elsősorban drámaíróként vált ismertté, Henrik Ibsen után a legtöbbet játszott norvég szerzőként emlegetik. A regényírást sem hanyagolja, igazán termékennyé pedig a kétezres-kétezertízes években vált a műfajban. Az Álmatlanság, a Melankólia vagy az Olav álma egyaránt olvashatóak magyarul. A Szeptológia sorozatnak eddig hét része született, ezeket három kötetben adták ki. A legutóbbi két éve, Eit nytt namn (Egy új név) címmel jelent meg. Sokoldalú szerzőről van szó, aki versesköteteket, esszéket egyaránt jegyez, illetve fordítja is mások munkáit. Bár a legtöbben az új Ibsenként szokták emlegetni, ő a rá legnagyobb hatással lévők között Samuel Beckettet, Georg Trakl-t és Thomas Bernhardot szereti emlegetni.
A magyar nyelvű sajtóban a kilencvenes évek közepén bukkant fel a neve, miután Kovács Ferenc színpadi kötetében megjelent a Valaki jönni fog fordítása. Az országos sajtóból elsőként a fellelhető források alapján a Magyar Nemzet írt róla 1995. december 16-án: „a Valaki jönni fog című darab szerzője Jon Fosse, akinek újnorvégul írt művét eredeti nyelven és Kovács fordításában is olvashatjuk.” Két évvel később aztán már országszerte cikkeztek róla, miután A gyermek című színdarabját színpadra tűzte a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és a Budapesti Kamaraszínház. A főbb szerepekben Rátóti Zoltánt, Újváry Zoltánt és Szabó Viktória akkori főiskolai hallgatót láthattuk. Az 1997. december 12-ei bemutató alkalmából Magyarországra is ellátogatott Fosse, a Dunaújvárosi Hírlap másnapi cikke szerint pedig arról beszélt: színműíróként az északi országban élő magyarok „fedezték fel”. Egész pontosan Osztovits Cecília, a Norvég Színház dramaturgja és Kovács Ferenc.
„Két, már nem is annyira fiatal ember története a kortárs norvég szerző, Jon Fosse A gyermek című drámájában: az első rebbenő egymásra pillantástól az első riadt szenvedélyes csókon át az első gyermek – a holtan született gyermek! – elvesztése miatti éjfekete fájdalomig. A tragédia hátterében (vagy inkább: fölött) sajátos életérzés: a perifériára vetettség, a kudarcok sorozatából fakadó tehetetlenség. (…) Ahol »boldog élet« már nem megvalósíthatatlan, hanem kimondhatatlan vágykép, ahol – a darab biblikus üdvtörténeti utalásai miatt erre is ki kell térni – már nem a »van-e Isten vagy nincs?« kérdése a legfontosabb, hanem annak fájdalmas, de kényszerű belátása, hogy hiányoznak az adekvát fogalmak a létezés szakrális aspektusaira (is)” – értékelte a színművet a december 15-ei számban Nyulasi Zsolt.
„Ismétlésekkel teli, majdhogynem dadogó”
Fosse műveivel ezután egyre többször foglalkozott az irodalmi sajtó is. Novelláit közölte a Nagyvilág és a Magyar Napló, a darabról beszámolt a Kurírtól a Napi Magyarországig mindenki. A Nagyvilág 1998-ban a legújabb nemzedék egy központi képviselőjeként hivatkozott rá. Versfordításai is egyre gyakrabban jelentek meg a kétezres évektől, főleg az említett világirodalmi folyóiratban. Kovács Katáng Ferenc 2005-ben így méltatta a szerzőt: „Mind Kjærstad, mind pedig Flagstad posztmodern regényei eseménydúsak, és extrém mennyiségben tartalmazzák a legkülönbözőbb típusú információt. Jon Fosse egészen más irányban haladt regénykísérleteivel. Történeteinek anyaga és cselekvésmintái többnyire nem átfogóbbak, mint ami egy hagyományos novellába belefér, és csak tempóra teszi, hogy szövegeit mégis regénynek tekintjük. Elbeszélésmódja ismétlésekkel teli, majdhogynem dadogó. Ettől a történet menete borzalmasan lassú. Az így keletkező ritmus viszont költőivé teszi a szöveget. A Stengd gitar mellett főként a Naustet (Csónakház, 1989) és a Te forteljingar (Két elbeszélés, 1993) című könyvekben meggyőző Fosse prózája. De jó fogadtatást kaptak a festő Lars Herteringrőlról szóló Melancholia I és II c. Kötetek (1995, 1996).”
Ahogy könyvei sorra jelentek meg, úgy kezdték a magyar irodalmárok is nemcsupán a skandináv művekről szóló összeállításokban megemlíteni, hanem önálló tanulmányokat szentelni neki. Az őrület elbeszélhetőségének kérdését vizsgálta a Melankóliáról szóló kritikájában Bartók Imre (Irodalmi Szemle, 2012/9.), míg Papolczy Péter az Élet és Irodalomban azt vetítette előre: ha eddig Magyarországon nem is foglalkoztak túl sokat a szerzővel, 2012 elhozhatja a fordulatot. A Magyar Lettre Internationale Niels Lehmann tanulmányát közölte, Domsa Zsófia fordításában a következő megállapításokkal: „Fosse különböző esztétikák erőterében alkot, de egyikkel sem hadakozik. Fosse mesés módszere abban az egyedülálló dramaturgiában rejlik, amely a saját elvén működik és önálló esztétikai értékkel bír. Ezt fontos megjegyezni, mert semmiképpen sem az volt a célom, hogy Fossét opportunistának fessem le, aki csupán azért találta fel ezt a »formulát«, hogy minden igényt kielégítve cinikus karrierépítésbe fogjon. Mondandóm lényege egyszerűen az, hogy Fosse azáltal, hogy rejtélymetafizikáját dramaturgiai gyakorlattá alakította, minden bizonnyal korunk esztétikai idegrendszerére tapintott.”
Korosodó rockzenész, aki kerüli a rivaldafényt
Alvás című drámáját a kétezertízes évek második felében a Magyar Színház mutatta be, a Halál Thébában-t a székesfehérvári Vörösmarty Színház, míg a Szépet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház tűzte műsorra. Térey János úgy értékelt 2018-ban a Jelenkorban, hogy Fosse három színművét három helyen játsszák, „változékony hatásfokkal”. Regős János már keményebben fogalmazott ugyanebben a számban: „Jon Fosse Szép című darabjának megrendezését szintén egy román rendezőre, Adi Iclensanra bízza [Keresztes Attila igazgató]. Sajnos sem ő, sem az egyébként kitűnő színészek nem tudtak életet lehelni ebbe a végtelenül unalmas, tengerparti történetbe.”
A Hévíz 2015/6. számában A. Dobos Éva közölt esszét az általa fordított íróról. Ezt a szöveget nem is érdemes kihagynia annak, aki közelebb szeretne kerülni Fosse-hoz. „Emberkerülő, halk beszédű, ritkás hajú ember. Amikor utoljára találkoztam vele, vékony lófarokba fogott hajával egy korosodó rockzenészhez hasonlított. Nem szereti az irodalmi kánonokat, sem a rivaldafényt, még a saját darabjai bemutatójára sem megy el. Zavarja a külvilág. De tudja, hogy munkái a norvég irodalom legjavát képezik” – értékelt a fordító. A most Nobel-díjban részesülő szerző műveit cifraságoktól mentes, zubogó patakoktól dús és bársonypuha erdőkkel gazdag szövegekként írja le, melyek elvarázsolt kútként húzzák magukba az olvasót. Tudjuk A. Dobos Éva szerint, hogy gonosz béka lakik ott benn, de hiába: mégis szeretnénk a mélyére látni.
